„Anya vagyok, időnként kiborulok!”
Mindenhol azt hallani és olvasni, hogy anyaként a legfőbb erényed a türelem. No, de valljuk be, ez nem mindig lebeg a szemünk előtt és bizony akadnak olyan szituációk, amikor nálunk is elgurul a gyógyszer. Ezzel pedig az égvilágon nincs semmi baj, egészen addig, míg ezekkel a kiborulásainkkal nem bántjuk gyermekünket.
A szerkesztő
Én a gyerekeimet csak kis démonkáknak hívom. Bizony meg lettem áldva egy hiperaktív-figyelemzavaros lánnyal és egy öntörvényű, túlzottan is önérvényesítő fiúval. Mikor anno kiborultam, férjem mindig azzal nyugtatott, hogy ha nagyobbak lesznek, könnyebb lesz velük. Most 5 és 3 évesek, és jelentem, cseppet sem simulékonyabb velük az élet. Sőt! Pontosan tudják, mi az elvárt viselkedés, ezért még bosszantóbb, mikor szándékosan ellenem mennek, összefogva. Hisz a jó testvérek a rosszalkodásban, anya kikészítésében a legjobbak együtt.
Én hirtelen tudok kiborulni, de akkor nagyon. Ezt a feszültséget muszáj levezetnem, különben félő, hogy beépíteném őket a falba. Így jön a kiabálás, az asztalra csapás időnként sírás. Természetesen, miután lenyugodtam, leülünk és átbeszéljük, minek mi volt az oka és a következménye, és ha kell, bocsánatot kérek. Mivel én ilyen vagyok, tőlük is elfogadom, ha kiborulnak, és dirrel-durral bevonulnak a szobájukba. Mi amolyan „olaszos” család vagyunk, hangosan, de nagy szeretetben élünk.
Ami engem valóban ki tud készíteni, ha semmibe vesznek. Kérem, kérem és direkt az ellenkezőjét csinálják vagy csak úgy tesznek, mintha nem hallanának. Egy ideig tűrők, mantrázom a gyereknevelési könyvek idepasszoló bejegyzéseit, de a végén kitörök, mint a vulkán. Nem vagyok erre büszke, de mára már sikerült minimálisra csökkentenem ezen helyzetek számát.
