Anyák a világ körül – 7. rész: India
Joanna Goddard fantasztikus interjúi mindig egy-egy új helyre invitálnak, ahol megismerhetjük az anyaság, a gyereknevelés előnyeit és hátrányait. Most Indiába látogatunk, tartsatok velünk!
Joanna Goddard “anyablogger” hetedik interjújában Danielle Dumm-ot faggatta ki, hogy milyen Új-Delhiben élni, anyaként.
Danielle-ről: A fotográfusként és íróként tevékenykedő Danielle Washington-ban találkozott férjével, ahol mindketten egy non-profit alapítványnál dolgoztak. “Csak 23 éves voltam és egy éve jártunk, mikor egyik este rákérdezett: ‘Most jöttem el a Külügyből és el kell utaznom. velem tartasz? Hozzám jössz feleségül?’- kérdezte.” Sokáig beszélgettek aznap este, aminek következtében egyik esemény követte a másikat: pár hónap múlva már Kínában voltak. “Valakivel, akivel alig ismeritek egymást, igencsak felgyorsulnak a dolgok, ha külföldön éltek. Nálunk ez extra módon történt, de nem bántam meg, az életünk csodásan alakult szerencsére.” Kínában két évig éltek, ahol megszületett a fiúk, Will. Majd 2012 augusztusában Új-Delhibe rendelték a férjét, két éves küldetésre. Kalandos mindennapjaikat blogjában osztja meg.
A “játszóterekről”: Indiában ugyan vannak játszóterek, de leginkább a 14. századi romok között bóklászik a fiam. Sosem felejtem el, amikor a házunk melletti 15. századi Safdarjung Sírnál játszott bújócskát egy csapat kisgyerek.”
A sérülésekről: “A legnehezebb dolog itt, úgy érzem, a biztonság megteremtése. Amikor a kétéves kisfiam sétál az utcán elsősorban a kóbor kutyáktól és a szögesdrótoktól féltem nagyon. A fürdővízéből szigorúan tilos innia. Picit már várom azt az időszakot, amikor nem kell minden fürdetésénél résen lennem és figyelnem, nehogy egy kis víz kerüljön a szájába. Mert nem csak a “sima” kosztól rettegek, de a vegyszerektől és a mérgektől, amik a folyókban is gyakoriak. Amerikában a kisgyerekeknél teljesen megszokott, hogy elesnek, megsérülnek és tele lesznek hegekkel, karcnyomokkal. Indiában sokkot kapnak az emberek, ha meglátnak Will-en egy-egy kis karcolást. Azt szokták kérdezni, hogy azért sérült-e meg, mert elütött egy autó? Ezt a túlreagálást azonban meg lehet érteni. Nagyon rosszak a higiéniai feltételek, még a kórházak sem túl tiszták, úgyhogy a legjobb, ha átlagon felül odafigyelünk a kicsik egészségére. Rengeteg nehézséget éltünk át, de semmire sem cserélném azt a sok kalandot és tapasztalatot, amin itt mentünk keresztül, együtt.”
A babákról és a szoptatásról:
“Itt törvénybe ütköző, ah szeretnéd megtudni szülés előtt, hogy milyen nemű lesz a gyereked. A fiúk számítanak igazán, és nem szeretnék, ha a kislányt váró édesanyák abortuszt választanának. A szoptatást sok helyen támogatják, de például bizonyos társadalmi körökben inkább felfogadnak egy ayah-t, azaz dadát.”
A nőkről és a férfiakról: “Az egyik barátom nemrég részt vett egy szülésfelkészítő tanfolyamon, ami viszonylag friss dolog és nagyon haladó dolognak számít Indiában, különösen, ha férfi vagy. Azonban a női test anatómiai részével egyáltalán nem foglalkoztak. A szex teljesen tabunak számít. Egészségügyi iskolák sincsenek igazán. Mostanáig a férfiak számára nem is volt megengedett, hogy jelen legyenek a szülőszobában, még a legelitebb kórházakban is elvétve van rá lehetőség. A barátnőm orvosa ezt mondta: “Nincs szükséged dúlára, hiszen van egy amerikai férjed.”
A gyerekruhákról: “Új-Delhiben találhatóak a világ legédesebb gyermekruha márkái szerintem. A piac tele van indiai stílusú tunikákkal és pamutnadrágokkal modern motívumokkal. Például az Almirah, Lola’s World vagy a Good Earth organikus anyagból készült és kézzel díszített ruhákat készít.”
A családi ágyról: “Ebben az országban sok szülő álmodik arról, hogy a gyermekeinek külön szobát tudjon adni. Az együttalvás itt teljesen szokványos dolognak számít, kasztoktól függetlenül. A gyerekek 6-7 éves korukig a szüleikkel vagy a dadájukkal alszanak. A mi fiúnk is a mi ágyunkban alszik el olyan 8 körül, ami után egy picit tudunk beszélgetni Chris-szel. 11 körül pedig mindig felriad Will és kéri, hogy menjünk mi is aludni.”
A házvezetőnőről: “Mindig esküdöztem, hogy sosem leszek olyan, akinek házvezetője lesz. De egy idő után nem tudtam megbirkózni azzal a helyzettel, hogy hiába takarítottam órákat, este az ágyba mégis piszkos lábbal bújtunk be, mert a padló olyan gyorsan összekoszolódott. És a levegő is éppolyan szennyezett. Kanti, a házvezetőnőnk hétfőtől péntekig segít. Az az igazság, hogy nagyon élvezem, hogy nem vagyok a házban egyedül. Tudom, nyugaton általánosabb, hogy az anyuka valahogy elszigetelődik a gyerekekkel, amíg azok picik, de Indiában egy házban mindig vannak rokonok, dadák vagy házvezetőnők. Ezt igazán szeretem.”
A dadákról: “Indiában, különösen a közép- és felső középosztálybeli családok előszeretettel alkalmaznak teljes munkaidős dadákat (ayah), még akkor is, ha csak az apa dolgozik. Nekünk azért nincs ayah-unk, mert nagyon szeretek a fiammal a városban együtt lenni. Sokszor furcsán néznek ránk, különösen a piacon, mert itt csak a legszegényebb gyerekek vannak az utcákon. Amúgy a kisközösségek igazán összetartóak, a családtagok, a szomszédok vigyáznak a másik gyerekeire, gondoskodnak róluk, ha esetleg az anyukának dolga akad. Összességében azonban sajnos elmondható, hogy ez az ország nem túl “gyerekbarát”, rengeteg a veszély és a meleg is borzasztó tud lenni.”
A szezonális étkezésről: “Az ételek itt szezonálisak. Például epret csak pár hétig kaphatsz, utána hosszú hónapokig nélkülöznöd kell. Most például elég kicsi a választék a piacon a zöldséges standokon. A napokban vettem pár szem krumplit és mire hazaértem, félig megfőttek a naptól. A kedven indiai ételem a chole bhature, csicseriborsó sült mártással tálalva. A legfinomabb falat, mikor a családdal sétálunk késődélután, amikor az utcák csendesebbek és a hőség sem olyan elviselhetetlen.”
