Anyák a világ körül – 8.rész: Nagy-Britannia
Joanna Goddard izgalmas riportsorozata nyolcadik részében egy angol család mindennapjait tárja fel az olvasók előtt. Tartsunk velük, megéri!
Erin Moore és férje, Tom közel 7 éve élnek Londonban 4 éves kislányukkal Anne-nal és Erin pocakjában növekedő legújabb családtaggal.
A kezdetekről: “Amikor Tom és én New York-ból Londonba költöztünk mindketten rettenetesen izgatottak voltunk. Tom itt született Angliában (bár az Egyesült Államokban nőtt fel), így mindig is tervben volt, hogy Londonba költözünk majd egyszer. Az elhatározásunk pillanatában még egy gyermekünk sem volt, így könnyen fejest ugorhattunk az utazásba.” Az első hat hónap varázslatos volt a brit fővárosban – aztán a házaspár egyre több kulturális különbséggel találta szemben magát. “Aránylag könnyű volt asszimilálódni, hiszen a nyelv közös, így kevésbé éreztük magunkat kívülállónak, azonban a kulturális különbözőség sokszor szinte áthidalhatatlannak tetszik.”
A barátkozásról: “Már a kezdet kezdetén egyértelmű volt, hogy muszáj brit barátokat szereznünk, hiszen hosszú távra terveztük az ittlétünket. Azt kell mondjam, ez volt életem eddigi legnehezebb feladata. Itt hónapok, sőt évek kellenek ahhoz, hogy igazán elnyerd a bizalmát egy brit családnak. Amíg egy amerikai ismeretlen egyből elmeséli az életét egy kávé mellett, addig itt túllépve az időjárási csevegésen, el kell telnie egy kis időnek amíg újra találkozhattok. Az “első lépcső” a teázás, a “második szint” az ebéd, a harmadik alkalommal már meghívást is kaphatsz az otthonukba. Hat hónap után Tommal elterveztük, hogy egy igazi amerikai “barátkozós offenzívát” hirdetünk a munkahelyi, játszótéri ismerősök körében. Számos embert, családot meghívtunk vacsorára, de csak néhányan hívtak vissza, de ők nagyon közeli barátainkká váltak.”
A gyermekek biztonságáról: “A legtöbb szülő Nagy-Britanniában hagyja, hogy a gyermeke elessen, átélje a fájdalmat. Amerikában azonban a gyermekek biztonságára egy komoly szakma épült – akár meg is bízhatsz valakit, hogy eljöjjön a házadba és bebiztosítsa. Itt nem igazán foglalkoznak ezzel, a legtöbb háztartásban a lépcső előtti kis rács a maximum, amit mi is felszereltünk. Megtanultam kevésbé aggódni és úgy tekinteni a balesetekre, mint egy tapasztalatra, amiből a kislányom sokat tanulhat. ”
A környékről: “Mi egy kis utcában élünk, rengeteg ír, amerikai, norvég, perzsa, kínai, francia és indiai szomszéddal. Az életkor egy éves kortól 80 éves korig terjed. Mindenki nagyon barátságos, közvetlen, sokszor szervezünk a ház előtt pikniket, esténként borozgatunk és a barbecue-t készítünk, a zsebében persze mindenkinek ott lapul a babyőr. Ha valamilyen esemény, ünnep van, vagy a királyi családban történik valami, kivisszük az asztalokat az utca közepére, valaki nyitott ablaknál zongorázik és együtt énekelünk.”
A társadalmi berendezkedésről: “Az emberek itt igazán hisznek a társadalmi osztályok megkülönböztetésében, de nem beszélnek róla – hacsak nem akkor, ha már valaki felöntöt a garatra. Nagyon élvezem, ahogy egyre többet megtudok a brit szokásokról, mentalitásról. A szóhasználat kapcsolatokat rombolhat le, ha rosszul használod a kifejezéseket, ha mondjuk kanapét mondasz szófa helyett vagy nyiltan rákérdezel, hogy merre van a WC, neked annyi! Szerencsére sok amerikai ismerősünk van, így nem egyszer szinte páholyból tudjuk végignézni egy-egy brit párbeszédi színi előadást.”
Az angol nevelésről: “Anne-nak már igen erőteljes brit akcentus van, különös ez, hiszen ideje zömét vagy velünk, amerikai szülőkkel, vagy a francia babysitterével tölti. Amint bekerül az iskolai rendszerbe, ez csak fokozódni fog: előre félek, mennyiszer fog kijavítani, hogy mit hogyan kéne szebben modanom. Sokszor az az érzésem, hogy nem is ismerem igazán, és ez megrémít.”
A dicséretről: “Amerikában igazán könnyen adunk és kapunk dicséretet, szinte bármi miatt: cipő, haj, smink, bármi… Ez egy igen gyakori módja a nőknek egymás között, hogy szebbé tegyék a másik napját. Azonban Angliában egész máshogy működik. Ha megdicsérsz valamit, akkor a másik gyakran visszakérdez és a ‘köszönöm’ helyett, azt válaszolja: “Nem is tudom, már megbántam, hogy megvettem” vagy “Azóta láttam már sokkal szebbet is.” – amitől az egész dicséret megkeseredik a szádban. Igyekszem a kislányomat arra tanítani, hogy csak szimplán megköszönje az udvarisságot, de nem lennék meglepve, ha bekerülve az iskolába, teljesen elfelejtené a törekvésemet.”
Arról, hogy senki sem kérkedik: “Amíg az Egyesült Államokban teljesen bevett szokás a dicsekvés, az angolok maximálisan elutasítják és ízléstelennek tartják. Amíg Amerikában így beszélnek a szülők a gyermekük zenei tehetségéről: “A fiam elkezdett hegedülni tanulni és úgy néz ki őstehetség.”, addig a brit szülők: “Igykeszünk rábírni a kis Tommy-t, hogy javítson a hegedűn való gyakorlásának minőségén.” Valójában tehát elárulod a többiek előtt a saját gyermekedet és közben erőteljesen motiválod, hogy megálljon a saját lábán a társadalom előtt… Ahogy egy brit barátom összegezte: “A legmagasabb pipacsot szeretnéd mindegyiknél előbb leszakítani.”
Az negatív udvariasságról: “Angliában létezik egy elnevezés: “fordított udvariasság”, ami azt jelenti, hogy meghagyod az embereknek az intim szféráját. Ha látnak valakit a buszon, aki éppen sír, nem szólítják meg, mert úgy tartják, hogy a másiknak helyre és levegőre van inkább szüksége. Itt nem kérdezel csak úgy rá, hogy jól van-e, mert ez nem udvarias. Érdekes Amerikában pont fordítva van, ha nem kérdezel egyből rá, hogy minden ok-e, akkor biztos csúnyán néznek majd rád. Mint egy igazi introvertált alkat, szinte üdítő számomra, hogyha kimegyek az utcára, akkor lehetek egyedül és nem muszáj kiadnom magam, az életem.”
Az angol stílusról: “A brit iskolások 90%-a egyenruhában jár. Ez egy nagyszerű dolog, nekem nagyon tetszik az elv. A felnőttek sokkal jobban figyelnek az egyéni öltözködésre, mint Amerikában. A férfiak például nagyon szeretik itt a színeket és a ruhafazonban is inkább a szűkebb típusúakat részesítik előnyben. Mióta itt vagyok sok mindenben tudtam változtatni, amit a brit nőktől tanultam: több szín és rengeteg kalap!”
Az ételekről: “A tipikus angol étel, különösen a pub-okban vásárolható ételek a gyerekek kedvencei: piték, tészták, krumplipürék, “fish and chips”. A brit ételkultúrának nincs túl jó híre, holott úgy érzem ez egyáltalán nem jogos. Tom is és én is felszedtünk néhány kilót, mióta itt élünk: nagyon szeretünk enni (és sört inni)! London-szerte kiváló piacok, termelői vásárok vannak és a szupermarketek is nagyon jó minőségű élelmiszereket kínálnak.”
A várandósságról: “Azt kell mondjam, hogy itt a kismama pocakját “megbecsülik”, nem kell aggódnod, hogy egy ismeretlen csak úgy hirtelen megsimogatja a hasadat, mint mondjuk Amerikában. A szoptatás elég elterjedt és támogatott, még a köztéri etetés is elfogadott. Számos boltnak van speciális szobája, de az éttermekben, parkokban, buszon, a taxi hátsó ülésén is szoptathatsz: senki nem fog megbotránkozni rajta! A szülés utáni szabadság fél-egy év között mozog, ezzel is támogatva a szoptatásra vágyó édesanyákat.”
