Anyaláz – avagy mi történik a családdal, ha megbetegszünk?
Mikor, ha nem az ünnepek közeledtével? Teszem fel csendben, halkan magamnak a kérdést. De a gondolatmenetet folytatni nem tudom, mert fiacskám becsörtet a kardjával és közli: "Anya legyőzőm a vírusaidat, mutasd hol rejtőznek!" A könnyeimen keresztül egy apró, suhanó kép jelenik meg, amikor nagymamám azt mondja "Kislányom egy anya nem lehet beteg." Kipattanni nem tudok az ágyból, de az emlék hatására az egyik lábamat leteszem a padlóra...
Amikor sokgyerekes családoknál – általában télen, az ünnepek környékén- kitör a betegséghullám, akkor hosszú heteken keresztül, éjjel-nappali a műszak. Aztán hirtelen mindenki kilábal a nátha, köhögés, láz, fülfájás időszakából, és akkor minden a helyére kerül… két napig. Amikor anya beteg lesz.
Akkor megváltozik minden. Anyatársaim szerintem megerősítik, hogy még a 40 fokos láznak is kitartónak kell lennie ahhoz, hogy levegyen minket a lábáról. Van, amikor azonban ez is megtörténik. 18 éve nem voltam ágyban fekvő beteg, előtte sem, de vegyük a házasságkötésem időpontját.
Nőként egyre inkább azt érzem, hogy a túlélésre lettünk „programozva”. A kis rosszullétet nem is ismerjük, a nátha a hétköznapjaink társa, a fáradtság, ja, az nem betegség, életállapot és tulajdonképpen nem is létezik. Amikor hétfőn reggel úgy terveztem, hogy felkelek és elindítom a napot a gyerekekkel egy váratlan visszahúzó erő, a láz és az ízületek teljes összhangjában visszaparancsolt vízszintes helyzetbe.
Szerencsére beszélni tudtam, így apát rövid, érthető és egyértelmű utasításokkal (!) láttam el a gyerekek szállítása és a nap további feladatainak elvégzését illetően. (Kicsit láttam rajta, hogy nem esett jól neki, de ugye véd- és dacszövetség és támogatás egy életen át, úgyhogy nincs mit tenni…)
Egy anya lebetegedése az egész családot átformálja. Rendben. Nálunk. A gyerekeket, akik soha nem láttak ágynak dőlve, kíváncsian és még be-be próbálkozva: „Anya készítse a kakaómat” „Anya adja oda a kabátomat” stb. igyekeztek úgy tenni, mintha ez nem igazi, anya csak pihen kicsit tovább az ágyban, csak nem aludt éjszaka és fáradt…amikor azonban szembesülnek a ténnyel, hogy VALÓBAN nem tudok felkelni az ágyból, az 5-6-7 éves fejekből tudattalanul is a segítés, a támogatás,a felismerés tör elő. A nagylányom készített nekem színezőt, ha esetleg unatkoznék nap közben, Apa teát hozott. A kisebbik lányom a plüssmackóit hozta mellém, hogy ne legyek egyedül. Érdekes, hogy hamar átvált a gyerek agya egy-egy helyzetben.
Kisfiam például mindig engem hív, ha kakilni (sic!) megy. Aznap reggel, már hallottam ahogy kiabál:” VÉGEZTEM!…néhány másodperces csöndben szinte hallottam, ahogy formázza az ANYA szót, de visszatartja és végül így fejezte be a mondatot „…BÁRKI jöhet!” Sírva fakadtam a szolidaritása miatt és megállapítottam, hogy tulajdonképpen, bár nem tudok mozdulni jól esnek ezek a kedveskedések.
Úgy váltam el tőlük, hogy délutánra jobban leszek.
Azonban nem lettem…és ez egy másik szintre emelte a beteg és gondozottak közti kapcsolatot. A gyerekek hazaérve: „Anya, ugye már meggyógyultál? Készítettél uzsonnát? Társasjátékozunk? Olvasol mesét?” Kérdéshalmokkal láttak el, mialatt én gyakorlatilag a láz delíriuma és a néhány józan pillanat kközött „fetrengtem” Persze majd játszunk, persze majd csinálok…mindjárt…Apa segítesz?
Apa segített…de a betegségem tudata csak aggodalommal vegyes feszültséggel töltötte el. Nem tudom, más családokban, hogy van, nálunk a Férjem mérnök, racionális ember lévén, nehezen kezeli a váratlan helyzeteket. Mindig segítőkész és együttműködő, de a „feleségem beteg” szóösszetétel nem szerepel a listáján.
Minden nap fél órát edz. A betegségem nem gátló tényező. nem is elvárás. Így ő békésen nekivágott az edzésnek, amíg csemetéink nekiláttak kicsit –flismerve az autonóm életre való lehetőséget – átalakítani az életterünket. Egy idő után azonban a nagy szabadság fél katasztrófa állapothoz vezet. Tehát miután ketten a háromból üvöltve összeverekedtek és a harmadik sírva rohant hozzám, hogy kiöntötte a konyhában a teli dobozból a tejet. Lehetetlen és tehetetlen állapotomból is próbáltam menteni a menthetőt, magamhoz hívtam (suttogva, 20 perc alatt) a gyerekeket és igyekeztem rendet tenni.
Aztán kaptam az egyik kollégámtól egy intést, hogy ne játsszam a mártír szerepét és pattanjak ki az ágyból, rá fél órára telefonon az egyik főnököm (jó, igen, van három – a gyerekeken és Férjen kívül-, kinek nem?) közölte, hogy „ezek a mai fiatalok mennyire elesettek, hogy ilyen hosszan!!! (23 órája) nem tudnak kiverekedni az influenzából”.
Majd „meglátogatott” a Férjem, hogy hozhat-e valamit: teát, forralt bort, gyógyszert, krémet, könyvet, vacsorát stb. majd kedvesen hozzátette: „Édesem, azt hiszem itt az ideje, hogy írj egy cikket erről, az majd meggyógyít!”
