Az anya az a nő, aki egy kavicsnak is örül

Amikor az emlékes dobozkámban rendezkedem – a számomra kedves apróságokat elteszem mindig -, meg kell állapítanom, hogy az ifjúkori koncertbelépők, buszjegyek, képeslapok mellett kezdenek többségi jelenlétet szerezni a gyerek(ek)től kapott apróságok. A kórházi karszalagok nyilván mindig megdobogtatják a gyűjteményből a szívemet, de azok még inkább, amik azóta kerültek bele… Egy kis kézzel maszatolt kép (a bölcsiben festette), egy különleges formájú kavics (a telefonomban még fotó is van, emlékszem, mikor és hol szedtük együtt, amikor várandós voltam ketteskével), egy gesztenyeanyuka és a gesztenyebabája (azaz mi), az első rajz rólam egy fecnin (brutális krumpliorrot rajzolt nekem, azt hiszem, van realitásérzéke) – és még sorolhatnám.

Nem mindent rakok el, mert azt képtelenség lenne raktározni: napi szinten halmoz el ugyanis a kicsi mindenféle ajándékkal, őszinte lelkesedéssel és szeretetből. Lesi közben az arcomat, jókedvet szeretne nekem szerezni velük. Sokszor éppen akkor áll elő ilyesmivel, ha látja, rossz a hangulatom, nem vagyok topon, kikészít a nyüzsgés, zsizsgés, dacolás és hiszti, vagy a fejemre nőnek a munkahelyi határidők, a mosatlan a konyhában, a szennyes a fürdőben.

Tudja jól, hogy ha odasündörög hozzám bármilyen kis ajándékkal, ami szívből jön neki, mosolyt fog csalni az arcomra, ki fog zökkenteni a monoton belső mozimból, amibe éppen belefeledkeznék. Tudja, egy kavics is kisimítja a ráncaimat, ahogy a kezembe teszi, költ hozzá valamilyen igaz mesét, hogy az milyen varázserővel bír, miért nekem teremtette és szánta az ég. És mindig használ, mindig célt ér, nem tud olyat adni, amitől ne szaladna fülig a szám. Igen, a cserebogarak és a sáros ágak is új értelmet nyernek, ha a csöpp kezében hozza nekem, hogy együtt silabizáljuk, csodáljuk, netán kéri, vigyük haza, és otthon fessük ki, rajzoljunk rá, ragasszuk össze valamivel.

A cikk itt folytatódik!