Az égben köttetett, a földön ünnepeljük

Május az esküvők ideje. Ma már számos külföldről átvett vagy modern szokás  keveredik a magyar lakodalmas hagyományokkal, ki-ki megválaszthatja, hogyan szeretné megünnepelni életének e fontos eseményét. Persze erről érdemes a násznépet is tájékoztatni, mert bár az előkészületek a házasulandóknak és a közeli családtagoknak adnak elsősorban tennivalókat, a vendégeknek sem árt néhány dolgot előre tudni. Nézzünk néhány régi hagyományt és pár egzotikus távoli szokást, ha nem is feltétlenül követendő mintának, de gondolatébresztőnek.

Vevőlegény és eladólány

Régi magyar szokás szerint a férjjelöltnek az asszonyért fizetni kellett, hogy ellensúlyozza a lány munkaerejének elvesztését. A vőlegény eredetileg vevőlegényt jelentett, az „eladó” lányból lett menyasszony szóban pedig az érte fizetendő váltságdíjban szereplő állatbőr (a menyété) szerepel. Gardizi perzsa történettudós 1050 körül minderről részletesen ír. Eszerint a leány gazdagságával arányos számú állatból, pénzből és ingóságokból álló „vételárat” a leánykérés alkalmával viszik a lányos házhoz. érdekes, hogy az ügyletben némi viszonosság is volt, ugyanis az előzetes „vételár-egyeztetés” alkalmával előbb a lány apja „pakolt össze” mindenféle szőrmét, brokátszövetet és állatbőrt, a vőlegény apjának lovára felkötözve. Mindebből következően a „leánykérés” már előre elrendezett, formális szerepű aktus volt.

„Ahány lánya volt, annyiszor égett le a háza”

Később aztán a kezdetben a lányos házaknak kedvező szerep megfordult: megszűnt a vételár, és a lánynak illett a házasságba kelengyét (stafírungot) vinni. Ez mindazokból a ruhákból, ágytakarókból és használati tárgyakból állott, amelyek az új család életéhez fontosak voltak. Elkészítésében maga a menyasszony is közreműködött, a mezei munka nélküli téli időszakban maga hímezgette, varrogatta az általa is elkészíthető ruhadarabokat. Ezzel együtt a kelengye nagy anyagi megterhelés volt a lányos családnak, és aki nem tett ki magáért, bizony megszólták. (sok helyen ezért az esküvő előtt közszemlére tették ki a stafírungot.) Egy-egy esküvő kész leégés volt a lányos családnak, „ahány lánya volt, annyiszor égett le a háza” – tartotta a mondás. A közös élethez a fiú is hozzájárult bizonyos felszerelési tárgyakkal.

A kelengye szó helyett néha alkalmazták a hozomány kifejezést is, bár az inkább a menyasszony által a házasságba vitt ingó és ingatlan vagyont jelentette. Ezek is a feleség tulajdonában maradtak, bár „kezelési joguk” a férjet illette. Az egykor volt dzsentrivilág hozományvadász férjei éltek is a lehetőséggel, és gyakran rövid idő alatt elverték házastársuk vagyonát (is). A fiatalok elindulásához ma nászajándékok járulnak hozzá, amelyeket a lakodalomban szokás átadni. Manapság a fiatal pár gyakran interneten „érdeklődik” a nekik szánt ajándékok felől, és közzé teszi a már beígért tárgyak listáját. Az ifjú pár támogatására szolgál a már régen meglevő menyasszonytánc, amit a menyasszony utoljára táncol leányként. Ezért „fizetség” jár, amit kitett kalapba (néhol rostába) dobnak. A táncra felkérő nemcsak férfi , nő is lehet. Nem tévesztendő össze a menyecsketánccal, amit már újdonsült asszonyként, többnyire piros ruhában rop.

Távoli tájakról

A skandináv menyasszony az esküvőn arany- vagy ezüstkoronát visel. A szertartás után bekötik a szemét, megforgatják, és akinek a körbeálló lányok közül a fejére teszi a koronáját, az lesz a következő ara. Svédországban a lány apja arany- és ezüstérmét rak lánya cipőjébe, hogy ne legyen soha szegény, és a menyasszony három gyűrűt is kap: az első az eljegyzési, a második a házassági, a harmadik pedig az anyasági gyűrű.

Törökországban a menyasszony tisztaságát a derekára kötött vörös szalag jelképezi. Itt még mindig fizetnek a lányért. Az úgynevezett kendőpénzt azonban a nagyvárosokban már csak elvétve adják. Kendőpénz helyett a modern városokban a vőlegény családja ruhákkal, ékszerekkel kedveskedik a menyasszonynak, de a lány szüleitől a fi ú is kap valamiféle ajándékot. Törökországban úgy vélik, az esküvőn sokat mosolygó vőlegény első gyermeke lány lesz. A vőlegény családjának való bemutatásakor a menyasszony szájára mézből, cukorból álló keveréket kennek, hogy mindig édes legyen számára az élet.

A teljes cikk a Képmás 2013. májusi számában olvasható.