Az Úristennek van humora – emlékezés Oloffson Placid atyára
„Az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?” Talán ez az egyik legismertebb mondása Oloffson Placid atyának, annak a rendkívüli embernek, aki éppen egy évszázadnyi életet kapott, hogy megmutassa, milyen egy igaz és a legszélsőségesebb körülmények között is hitében megmaradó pap.
Placid atya, eredeti nevén Oloffson Károly 1916. december 23-án jött világra. Különlegesen jó képességei miatt már 16 és fél évesen érettségizhetett, s rögtön utána Pannonhalmán belépett a bencés rendbe. Hat évvel később szentelték pappá, s ő e hat év alatt nem csupán a teológiát végezte el, de párhuzamosan németet tanult egy müncheni egyetemen, majd magyar-német bölcsész diplomát és doktorátust szerzett. A II. Világháború kitörésének évében, 1939-ben szentelték pappá.
1946-ban az ÁVH érte jött Pannonhalmára, elvitték az Andrássy út 60-ba, ahol hosszú napokon át igyekeztek vallomásra bírni rendszerellenes tevékenységéről, mikor azonban ez nem sikerült, átadták a szovjeteknek, akik terrorcselekmény vádjával tíz év munkatáborra ítélték a Gulágon.
Placid atya (középen) paptársaival
Placid atya a rettenetes körülmények ellenére sem csüggedt el, s sem az éhezés, sem az iszonyú hideg, sem a betegségek nem vették el hitét, lelkesedését. Rádöbbent ugyanis, hogy a Jóisten azt a feladatot adta neki, hogy tartsa a lelket a fogolytársaiban. Erre már korábban, a Gulágra utazva egy sopronkőhidai börtönben rádöbbent, amikor a cellákban senyvedő rabokat úgy gyóntatta meg, hogy miközben takarítóként felmosott a folyósón, a gyónás latin szövegét ráénekelte magyar nóták dallamára, így kínálva lehetőséget a raboknak a lelki megtisztulásra közvetlenül a szovjet őrök orra előtt.
Még miséznie is sikerült, hol egymagában, hol kisebb-nagyobb csoportokkal a láger iszonyú poklában, ahol képes volt ostyát és bort szereznie az áldozat bemutatásához: az egyik ortodox zsidó rabtól maceszt kapott, ez lett a kenyér, néhány másik társától pedig szőlőfürtöt, amit az otthoniak küldtek nekik, s az ebből cseppenként préselt lé lett a bor. Természetesen mindezt nem ingyen, hanem a mindennapi betevőért, a kis adag fekete kenyérért cserébe kapta Placid atya egy olyan helyzetben, amikor a rabok ölre mentek tébolyukban egy-egy falatért…
A Gulagon töltött tíz évből nyolc úgy telt el, hogy Placid atya egyetlen levelet sem írhatott, s természetesen otthonról sem kaphatott egy sort sem. Végül titokban sikerült egy sor levelet elküldenie Pannonhalmára, s noha a címzett nem kapta meg őket, egy jószándékú nő felfigyelt a kódolt üzenettel érkező borítékokra, s ezentúl volt kapcsolata az otthoniakkal.
A lágerben hamar rádöbbent arra, mi is a feladata, mire szánta őt a Jóisten, s beszédeiben gyakran hangsúlyozta: ő volt a legboldogabb ember a Szovjetúnióban, mert tudta, mi a hivatása – tartani a lelket a foglyokban. A Gulagon fogalmazta meg a túlélés négy alapelvét, ami életben tartotta őt is, a többieket is. Ezek lényege, hogy nem szabad panaszkodni, túldramatizálni a szenvedést, mert ez legyengíti az amúgy is rettentően gyenge embereket. Észre kell venni mindent, ami örömet okoz – egy madarat az ágon, egy picivel több kenyeret, vagy akár azt, hogy adott napon nem mínusz 40, csak mínusz 30 fok van. Meg kell mutatni, hogy a rabok különbek rabtartóiknál, mert ez lelkesít, motivál, életben tart, s végül: könnyebb, ha a rabok megőrzik hitüket, mert akkor rájönnek, hogy a Jóisten is akarja a túlélésüket. „Nekem nem lehetett összeroppannom, mert akkor ott a kereszténység roppant volna össze.” – nyilatkozta egy interjúban.
Rengeteg ember élte túl így a Gulag rettenetét. Placid atya 1955-ben érkezett haza Magyarországra, de politikai elítéltként sem papként, sem tanárként nem „működhetett”, s egészen a 70-es évek közepéig mindenféle fizikai munkát végzett. Végül nyugdíjas korában kisegítő lelkész lett a Budai Ciszterci Szent Imre plébánián, s haláláig itt misézett.
Ha kívülről nézünk egy ilyen élettörténetet, bizony, nem gondoljuk, hogy alanya csodálatosnak tartotta 100 évét. Pedig így van: Placid atya mindig és mindenütt hangoztatta, mennyire boldog és milyen hálás a Jóistennek mindazért, ami vele történt.
Placid atya utoljára december 18-án misézett, s ekkor már érezhette, hogy több ilyen alkalom nem lesz, mert így búcsúzott el a hívektől: „Testvéreim, ez az utolsó kérésem talán: éljétek meg a szentmise csodáját. Nem tudom, találkozunk-e még, de sziklaszilárd hittel garantálom, hogy ha ti is így vesztek részt a vasárnapi szentmisén, ebből tudtok krisztusi életet élni a héten, és ha én is utolsó lélegzetvételemig tudok misézni, akkor sziklaszilárd hittel garantálom hogy igenis találkozunk az örökkévalóságban.” Egy hónappal később, 2017. január 15-én hunyt el szenvedés nélkül, csendesen, méltósággal, épp úgy, ahogy mindig is élt.
