Babaúszás – a születésélmény feldolgozása

A babák természetes közege a víz, mely a méhen belüli élet nyugalmát, az őket egykor körülölelő, támogató közeg emlékét közvetíti gyermekeink felé.  Visszakapcsol a méhen belüli élet és a születés emlékeihez és tapasztalataihoz, gyógyítja és kezeli is ezeket az élményeket, melyek életünk első és legmélyebben bevésődő tapasztalatai.

A vízparton, tenger mellett élő népek már születésüktől fogva megismertették gyermekeiket a vizes közeggel, ezek a babák sokszor előbb tanultak meg úszni, mint járni. Gyakran ezen ősi, vízparton élő népek asszonyai a vízben, vízparton szültek és halottaikat is a víznek ajánlották. Testünk nagy része is víz, a víz teremti és fenntartja az életet, nélküle nem létezne élet sem.

A víz ilyen módon, mint a lélek óceánja és otthona, az egység anyai és éltető megtestesítője, fizikailag és spirituálisan is nagy jelentőséggel bíró közeg az emberiség mitológiájában, vallásaiban és őstörténetében. A magzatvíz a fejlődő magzat számára olyan, mint az őstenger hullámai, ahol a kis élet az egyedfejlődés állomásai által keresztülmegy az élet alapvető törzsfejlődési szakaszain, de lelki gyökereink is az ősóceán, szeretetteli, óvó, ölelő, anyai közegéhez kötnek minket.

A magzati élet és a születés élményei meghatározóak babáink fejlődésében.

Kisbabánk már az anyaméhben tapasztalja a világot. Tapint, ízlelget, hall, sőt már a memóriája is kitűnő. Például az „aquanatalos babák”- akik a várandós vízi foglalkozások lazító gyakorlatait hétről hétre átélték édesanyjukkal együtt -, nagyon szeretik a vizet, sőt az órák alatt az édesanyák által gyakran énekelt mantrákat, hangokat a szülés után is felismerik és ellazulnak ezek hatására.