Békebíró a gyerekszobában?
Szülőként fontosnak tartjuk, hogy a gyerekeink ne ökölszabállyal rendezzék a konfliktusaikat, mert hisszük, hogy az erőszak csak erőszakot szül, és belőle azt tanulják meg, hogy a nézeteltérések esetén érdemes fizikai erőt bevetni igazunk védelme érdekében.
Nem elhanyagolható mennyiségű időt és energiát követel tőlünk a békés egymás mellett élés feltételeinek megteremtése. Hiába ismerjük el mindkettőjük erőfeszítéseit, és figyelünk arra, hogy nem állítsuk őket követendő példaként egymás elé, néha mégis előfordulhatnak veszekedések. A gyerekeknek joguk van a véleményükhöz, és annak kifejezéséhez. Ha veszekedéssel, hát úgy. Nekünk, szülőknek pedig ugyanúgy jogunk van a nyugodt estéhez. A feladat a kettőt összhangba hozni, ami kétségkívül nem könnyű.
Az egyik véglet az, amikor azt halljuk, hogy hagyjuk a gyerekeinkre a problémák megoldását, mert ha mindig beavatkozunk, akkor elvárják majd, hogy valaki melléjük álljon, és nem tanulják meg képviselni az álláspontjukat, vagy azt, hogyan jussanak valakivel egyezségre.
A másik pedig, hogy úgy érezzük, nélkülünk képtelenek megoldást találni – és persze minél inkább képviseljük ezt az álláspontot, annál inkább így is lesz.
Hol a megoldás a két véglet között?
Vannak olyan apróbb cívódások, nézetkoccanások, amikor nyugodtan a gyerekeinknél hagyhatjuk a megoldás megkeresésének valamennyi lépését. A kívülről jövő „igazságtétel” valakinek mindig igazságtalan lesz – jól emlékszem, mennyire rosszul esett, amikor az öcsémmel való veszekedéseink alkalmával mindkettőnket megdorgáltak a szüleink, holott az én nézőpontomból én voltam a sértett fél, mégis azt hallottam: „neked pedig nem kellene…” Nem feltétlenül jó megoldás, ha a veszekedésben mindkét felet megdorgáljuk.
A nagyobb veszekedéseknél, amikor már úgy érezzük, kénytelenek vagyunk beavatkozni, hogy senkinek ne essen bántódása, fontos, hogy tudjuk, mely lépésünkkel támogatjuk, és melyekkel romboljuk a gyerekeink kapcsolatát.
Gondoljuk át, melyek azok a pontok, amelyek rendre felmerülnek a testvérek vitáiban. Nem adják oda egymásnak a játékaikat, nem mehetnek be egymás szobájába, a hazahozott feszültséget egymáson vezetik le… Általában hogyan szoktunk reagálni ezekre a helyzetekre? Kiabálunk? Megfájdul a fejünk? Próbáljuk szétválasztani őket? Megpróbáljuk kideríteni, mi történt? Igazságot szolgáltatunk? Ezért vagy azért az egyik mellé állunk? Megbüntetjük a „bűnöst”? Azt mondjuk, nem érdekel, ki kezdte, de legyen vége? Próbáljuk rávenni őket, hogy „szépen játsszanak” együtt?
„Irigy kutya vagy!”
-Anya, Hanna nem adja ide a tollát, pedig csak azzal tudom befejezni a rajzomat. Add már ide!
-Anya, Bence már két tollamat tette tönkre, ezt most nem adom oda! Engedd el!
-Nem is én tettem tönkre, hanem a Gabi, amikor…
-Mindegy, elvitted, tönkrement, ezt már nem adom oda.
-Anya, nekem van a legrosszabb tesóm a világon! Irigy kutya vagy!
-Te pedig kérés nélkül elveszed a dolgaimat! Kis sunyi!
-Na, ebből elég legyen, gyerekek! Akárki is kezdte, mindketten fejezzétek be, és jobb, ha bementek a szobátokba!
Mi történik? Mindketten rosszul és megbüntetve érzik magukat, pedig úgy gondolják, náluk van az igazság.
Mit érdemes fejben tartani, mikor ilyen helyzetekbe kerülünk?
- Fontos, hogy tudomásul vegyük az egymás iránti – néha igen heves és nem szeretetteljes – érzéseiket. Fogalmazzuk meg, és mondjuk is el őket. Ezzel segítünk, hogy megnyugodjanak.
- Minden gyerek elmondhatja a véleményét, amelyet nem szakítunk meg, és tiszteletben tartunk.
- Fejezzük ki, hogy felnőttként sem egyszerű az ilyen helyzetek megoldása.
- Ismerjük el, hogy bízunk a képességeikben és hiszünk abban, hogy képesek olyan megoldást találni, amellyel mindannyian elégedettek lehetnek.
- Hagyjuk el a szobát!
Hogy érzik magukat ilyenkor a gyerekeink? Többnyire meglepve és megtisztelve attól a feltételezéstől, hogy képesek nélkülünk is megoldani egy problémát. Így nem kényszerül egyikük sem, hogy beadja a derekát, mivel közös megoldásra van szükség, és nem kell szóló-produkcióval szolgálni anyának vagy apának, hogy a maguk oldalára állítsák őket.
-Hanna, ezek szerint meguntad, hogy Bence kérés nélkül elveszi a dolgaidat, és ezért most nagyon dühös vagy rá.
-Bence, neked nagyon fontos lenne, hogy használhasd Hanna tollát. Csalódott vagy, hogy nem akarja odaadni.
-Nem könnyű dolog ilyen helyzetben olyan megoldást találni, amivel mindenki elégedett. Ráadásul most, amikor ilyen heves érzésekkel küzdötök, ez még nehezebb.
-Szeretném, ha megbeszélnétek a helyzetet, és kitalálnátok, hogyan tudnátok megoldani. Bízom bennetek, hogy figyelembe tudjátok venni egymás érzéseit is. Én most kimegyek a konyhába.
Mi történik, ha kilépünk a helyzetből?
Lehet, hogy ezek után sem tudják megoldani a helyzetet? Természetesen lehet. Mégis mi itt a legfontosabb momentum? Hogy nem döntöttünk közöttük, nem álltunk a győztes mellé a vesztessel szemben – mert minden kívülről jövő döntési helyzettel ezt tesszük – hanem kifejeztük a bizalmunkat irántuk, és támogatásunkat a probléma-megoldási kísérletük felé.
Ha ötvözni szeretnénk az eddigi ismereteinkkel a fenti megoldást, érdemes a létrejött eredményt megfelelően megdicsérni. A „tudtam, hogy végül megállapodtok” nem az igazi. Inkább így: „Nagy öröm azt látni, hogy komolyan vettétek, és azon dolgoztatok, hogy megtaláljátok a lehető legjobb megoldást. Igazán büszkék lehettek magatokra! Remek csapatot alkottok!”
Ezek után pedig érdemes megnézni az arcukat, a felragyogó szemeket és a cinkos összekacsintást. Ott sem voltunk, mégis segítettünk közös, pozitív élményt szerezni számukra. Nem állítjuk, hogy hátradőlhetünk, de a testvérviszályok egyik méregfogát kihúztuk. Ez pedig komoly előrelépés, hogy inkább szövetségesként, mint ellenfélként vagy versenytársként tekintsenek egymásra. Ami valahol találkozik azzal a szülői álommal, hogy a gyerekeink támogatást leljenek egymás társaságában.
A cikk a Képmás magazin egy korábbi számában jelent meg.
