Elég érett a gyerek a hat/nyolcosztályosba?
Ha létezne olyan, hogy szülői naptár, az április hónap egészen biztosan úgy állna benne, hogy „a felvételi pszichózis hava”, és nem véletlenül. Természetesen tétre megy a dolog, egyáltalán nem mindegy, hogy hová veszik fel a gyereket, és egyáltalán felveszik-e. Érdekes, hogy bár sokkal kevesebb múlik azon, hogy a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokba sikerül-e bekerülni a gyereknek, mégis legalább ugyanakkora ekörül is a hiszti.
Tavaly még a kívülállók lazaságával simán leírtam, hogy akkor sincs semmi, ha nem veszik fel a gyereket. Idén viszont, a negyedikes lányommal a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy mekkora feszültséget tud okozni a felvételi helyzet az osztályokban, a családokban, és barátok között is, és hogy ki tudnak vetkőzni magukból az emberek. Akár egy tíz éves gyerek kárára is.
Már az írásbeli eredményének a kihirdetése napjától, vagyis január eleje óta téma a gyerekek és a szülők között, hogy ki hány pontot ért el, és latolgatják az esélyeket, vajon sikerül-e bejutni az elért pontszámmal a nyíltan elitképzést folytató intézményekbe. Ki az, aki akár vártan, akár meglepetésszerűen „jobbnak” bizonyul a felvételin a többieknél, és ki az, aki várhatóan, vagy meglepetésszerűen gyengébben muzsikál. Márpedig akadnak meglepetések jócskán.
Onnantól kezdve pedig, hogy március 9-én kitették az ideiglenes listát, és kiderült, hogy az iskolából ki az, aki valóban bejut, és ki nem, a felvételizők, vagyis akik legalább megpróbálták, két csoportra oszlanak. Vannak, akik jövőre is az osztályban maradnak, úgyhogy (átmenetileg) a legjobb barátnők lesznek.
És vannak, akiket lehet szemtől szemben ajnározni, a háta mögött pedig irigyelni, szekálni, vagy haragudni rájuk, mert jövőre úgyis elmennek, és különben is, biztos azért jutnak be, mert csaltak a felvételin.
Meg amúgy is, nem igazság, túl nehéz volt az írásbeli. Sőt, azt is hallották, hogy azt a gyereket csak azért veszik fel, mert az anyja bement az igazgatóhoz, és beszélt vele.
A napokban egy részletes cikkben emlékeztünk meg róla, hogy ha nem vigyáznak, a sportszülők milyen abnormális, és egészségtelen módon rá tudnak pörögni a gyerek eredményére, pedig nekik még meglehetősen nagy rutinjuk is kialakul egy idő után. Ehhez hasonlóvá tud válni azoknak szülőknek a lelkiállapota, akiknek a gyereke életében először mérettetik meg téttel.
Mivel a felnőttek (szemtől szemben) mégsem utálkozhatnak tízéves gyerekekre, általában objektív magyarázatot találnak, illetve a jelen nem lévő harmadik felet teszik felelőssé, ami úgy hangzik: rossz a felvételi rendszer!
A cikk ITT folytatódik
