Esélyed nincs a testvéreddel szemben – ő mindig jobb lesz nálad!

Sokszor előfordul, hogy az egyik, vagy mindkét szülő nagyobb figyelmet fordít az egyik gyerekre, mint a másikra. Teljesen természetes ez olyan helyzetekben például, amikor újszülött érkezik a családba, vagy ha az egyik gyerek beteg, esetleg fogyatékkal él. Ilyenkor az egészséges / nagy testvérnek illik jó gyerekként a háttérbe húzódni, és nem zavarni a felnőttek dolgát. Az ilyen helyzetek is súlyos pszichés problémákat alakíthatnak ki egy emberben, ám ezekben az esetekben legalább van egy jól körülhatárolható ok, ami könnyebbé teszi a feloldás lehetőségét felnőttkorban.

Amikor azonban az egyik gyereket a szülők bármiféle racionális ok nélkül favorizálják, az egészen súlyos, sokszor egy életen át tartó sérülést okoz a háttérbe szorított, érzelmileg elhanyagolt testvérben.

Egy szép napon Anna leült, és összeírta mindazokat a jelzőket, mondatokat, megjegyzéseket, amikkel a szülei illették, amíg el nem került otthonról. „Olyan a lábad, mint az őzikéjé – nem olyan vékony, hanem olyan szőrős.” „Csúnya vagy, nézz már a tükörbe! Bezzeg a bátyád! Az igazi szívtipró!” „Nem gondolod, hogy sikeres leszel valaha is? Neked nem osztottak annyi tehetséget, mint Gáborkának.”

Miután Anna felismerte, hogy életének zsákutcái mindig ugyanazon okra vezethetők vissza: hogy elhitte szülei minden szavát,és saját maga is úgy gondolkodott magáról, ahogy ők róla, rádöbbent, hogy itt az ideje változtatni.

Terapeutához fordult, aki szembesítette azzal, hogy öt évtized alatt minden energiáját abba fektette, hogy megfeleljen szülei elvárásainak, s mivel ez újra és újra lehetetlennek bizonyult (hiszen egy ilyen félresikerült LÁNYgyerekre úgysem lehetnek büszkék, bezzeg Gáborkára), önbecsülése a nullához közelített.

A felismerések 180 fokban változtatták meg Anna önmagáról alkotott képét. Többé nem akart megfelelni senkinek, s ha belenézett a tükörbe, nem egy csúnya, kövér, buta lányt, hanem egy okos, érzékeny, szép nőt látott. Ő azon kevesek közé tartozik, akik képesek voltak a kívülről rájuk rakódott, hamis és igazságtalan ítéletekből alkotott béklyót lerázni magukról.

Tibor története nem alakult ilyen szerencsésen. Ő is másodikként született, és egészen hamar megtapasztalta, milyen félistenként kezelt bátyja, Zoltán árnyékában élni. A „nagy és okos” testvér a legkisebb teljesítményért is hatalmas elismerést kapott szüleiktől, míg Tibor hiába igyekezett egyre nagyobb és nagyobb eredményeket felmutatni, a reakció legtöbbször csak unott arckifejezés volt. Mert Zoltán egyetemet végzett, Zoltán karrierje szárnyalt, Zoltánt országszerte elismerték, míg Tibor csupán egy közönséges szakmunkás, aki soha nem fogja vinni semmire.

Tibor kétfelé szakadt: egyrészt gyűlölte bátyját, másrészt ugyanúgy istenítette őt, mint szülei – hiszen ezt tanulta. Teljes erejéből igyekezett elszakadni tőle, ám valahogy mindig úgy alakult, hogy állandóan a közelében volt – mintha így ő is kaphatna valamit abból az elérhetetlen minőségből, amit bátyja „képviselt”. Bárhová is ment Zoltán az országban, vagy azon kívül, Tibor előbb-utóbb követte. És közben gyűlölte.

Ebben a kettősségben felőrlődött a lelke. 30 éves korára megkeseredett, cinikus ember lett, aki sem családot nem tudott alapítani (mert Zoltánnak tökéletes családja volt), sem rendes munkát nem talált. Napjai mások kritizálásával teltek – mindig mindenkibe belekötött, „osztotta az észt” ha kellett, ha nem. Reakciója érthető: amíg másokat bánt, pillanatokra elhiteti magával, hogy ő az okosabb, a jobb, a felkészültebb. És sokszor az is. Ám ezt soha nem fogja elhinni saját magának. Tibor nem figyelt a visszajelzésekre, nem értette, miért szakítja meg vele a kapcsolatot egyre több ember. Túl mély volt a seb és túl nagy a fájdalom a lelkében ahhoz, hogy szembe merjen nézni élete tragédiájával, és segítséget kérjen…