„Ettél már ma?” – szívszorító gyereksorsok egy amerikai óvodában
Alice Gomstyn újságíró nemrég egy olyan óvodában járt, ahol a gyerekek nagy része nagyon szegény, rossz körülmények között él. Óvónőjük mindent megtesz, hogy enyhítse szenvedésüket, és legalább az óvodai ott-tartózkodásuk alatt igyekszik velük elfelejteni, mi vár rájuk otthon.
„Egy évtizede a középiskolai osztályom előtt álltam és épp egy rendkívül érdekesnek szánt beszédet tartottam riporteri tapasztalataimról. Akkoriban egy helyi lapnak dolgoztam, és az iskola egy fotóssal együtt meghívott, hogy megmutassuk a tanulóknak, milyen karrierlehetőségek állnak előttük.
A gyerekek figyelmesen hallgattak minket, kivéve egy kisfiút. Alacsony, vékony gyerek volt egy túlméretezett pulóverben. Folyamatosan izgett-mozgott és az orra alatt, megjegyzéseket téve az előadásomra. Végül beletörődött, hogy pár percig még ki kell bírnia, és lehajtotta a fejét a padjára.
A tanár odament hozzá, és én biztos voltam benne, hogy megbüntetni. Ehelyett azonban gyengéden megölelte a gyereket és kedves hangon mondott neki valamit. Nem értettem pontosan, de az biztos volt, hogy nem szidta meg. Ezen felháborodtam. A gyerek udvariatlanul viselkedett a beszédem alatt és ennek semmi következménye nem lesz?
Csak később döbbentem rá, hogy a kisfiú viselkedésének semmi köze nem volt hozzám vagy az előadásomhoz. Az iskolába elsősorban igen szegény tanulók jártak, akiknek ingyen járt a menza. Lehet, hogy a „rosszalkodó” fiú csak éhes volt, mert reggel nem evett semmit és tegnap este sem. Vagy fáradt volt, mert az ágyát két testvérével kell megosztania. De az is lehet, hogy egyáltalán nincs is otthona. Bármi is az igazság, a tanára tudta, hogy büntetés helyett együttérzésre van szüksége.
WILMINGTON, OH - DECEMBER 18: Taylor Rolfe, age 4, sits in class as part of the Head Start early education program December 18, 2008 in Wilmington, Ohio. The federal government funds a set number of students in each county, but officials in Wilmington say that the demand has far outstripped resources available. The town of 12,000 is facing a bitter winter, as the main employers, the German shipping company DHL and its partner ABX are cutting more than 7,000 jobs. City officials say that the total number of jobs lost could reach almost 10,000, as smaller businesses tied to DHL and ABX close up. The massive layoffs are expected to devestate the economies of several counties surrounding the Wilmington hub. DHL is shutting down its domestic-only air and ground services in the United States, but will retain several thousands workers in the US to serve its international express customers. (Photo by John Moore/Getty Images) *** Local Caption *** Taylor Rolfe
Az előadás után még sokáig eszembe jutott a fiú és a tanára. Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy az amerikai iskolások több mint fele szegénységben él. A tanárok pedig úgy próbálják enyhíteni a gyerekek terheit, ahogy lehet.
Albuqurque-ben például van egy óvónő, Sonya Romero-Smith, akinek van egy fiókja az oviban, tele tiszta zoknival, alsóneművel és nadrággal. Amikor a gyerekek reggel megérkeznek, az első kérdése hozzájuk az, hogy „Ettél? Van tiszta ruhád?”
Az idősebb fiam óvodás, és soha nem kellett azon gondolkodnia, hogy mit fog enni vagy felvenni. Megszakad a szívem, ha arra gondolok, milyen helyekről indulnak el ezek a gyerekek reggelenként az óvodába.
Szerettem volna többet tudni Romero-Smith óvodásairól, ezért írtam Sonyának egy emailt néhány kérdéssel. Megkérdeztem, miért jönnek egyes gyerekek piszkosan az óvodába. Azt válaszolta, hogy azért, mert a hajléktalanszállókon vagy a motelekben sokszor nehéz hozzáférni megfelelő tisztálkodási lehetőségekhez. Azt is tudni szerettem volna, hogy miért érkezik sok gyerek éhesen az oviba, amikor a kormány a rászorulóknak sokszor juttat étkezési utalványokat. Sonya elmondta, hogy sok szegény család nem tud élni ezzel a lehetőséggel.
Ha a kérdéseim naivnak tűnnek, annak az az oka, hogy felső-középosztály-beli családban nőttem fel, és sosem szembesültem ilyen problémákkal. Ha valaki ennyire burokban él, könnyen elfelejtheti, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint ő.
Romero-Smith legnehezebb napja az volt, amikor az egyik kisgyereket a gyermekvédelem elvitte, mivel kiderült, hogy az apja túladagolta magát. „Látni, ahogy egy ötéves kisfiú könyörög, hogy ne vigyék el őt, kimondhatatlanul fájdalmas volt. Mindenképp szerettem volna adni a kicsinek valamit, végül egy plüssállatot találtam, ami t a kezébe nyomtam. Azt mondtam neki, hogy minden rendben lesz, és hogy szeresse és viselje gondját a plüssjátéknak.”
Néhány héttel később a kisfiú újra járhatott az óvodába. Magával hozta a plüsst is, és elmondta Sonyának, hogy soha egy pillanatra nem hagyta, hogy az magányos legyen…
