Exkluzív: új életet kezdenének az egykori szexrabszolgák

Fiatal nők és gyerekek ezreit rabolta el két évtized alatt az őrült lázadó, Joseph Kony hadserege Észak-Ugandában. Előbbiek szexrabszolgák, utóbbiak gyerekkatonák lettek. A szabadulók közül néhányan magyar segítséggel kezdhetnek új életet.

A dél-szudáni határ közeléből származó Daniel az egyetlen férfi a gului anyaotthonban. Rajta kívül huszonkilenc asszonynak és gyermekeiknek nyújt menedéket a központ, összesen körülbelül százhúsz főnek. A ház 2008-ban egy fiatal magyar hölgy, Schumiczky Lilla kezdeményezésére épült fel. Az észak-ugandai nők mind a polgárháború áldozatai: többségüket még gyerekként rabolták el a lázadók, megerőszakolták, rabszolgaként tartották őket. Miután szabadultak, haza akkor sem térhettek, hiszen megbélyegzetté váltak. Elvégre mégiscsak éveket töltöttek együtt a térséget nyomorgató Joseph Kony elmeháborodott hadúr embereivel, egykori szomszédaik többé nem bíznak meg bennük. Ellenségek lettek mindenhol.
Danielt szintén elrabolták, amolyan afrikai janicsárt, vagy mondjuk ki egyszerűen: gyerekkatonát  faragtak belőle.

A harmincéves fiatalember arcát nem törte meg a fegyverek között eltöltött tizenegy kemény év és a sok veszteség, kölyöknek tűnik, pedig három gyermek édesapja. Azt tudja, hogy melyik évben született, de azt nem, hogy mikor van a születésnapja. Több rokonát a lázadók ölték meg, feleségét viszont a kormányerők, amelyek lecsaptak az LRA alakulataira, s Danieléket is ellenségeiknek vélték. (Az LRA az Úr Ellenállási Hadseregének, angolul Lord Resistance Army rövidítése, ez Joseph Kony milíciája.) „Helikopterekkel jöttek, lőttek ránk” – emlékezik vissza a férfi a napra, amikor menekülés közben elveszítette asszonyát, s ő maga is megsebesült. Három golyó fúródott a lábába, azóta sem volt lehetősége, hogy kioperáltassa őket. Az ugandai fővárostól, Kampalától tizenkét órányi autóútra lévő északi Guluban találkoztunk vele, az anyaotthonnál. Azt mondja, kis földterületről álmodik, olyanról, mint amilyenen családja generációk óta gazdálkodott, mielőtt menekülniük kellett.

Mióta Joseph Kony Dél-Szudánba és Kongóba tette át bázisát, a térségben viszonylagos nyugalom honol. Viszonylagos, mert a helyzet az Úr Ellenállási Hadseregének elvonulása után is drámai, és irracionalitása felfoghatatlan egy európainak.

Az asszonyok színdarabbal köszöntik a messziről érkezett vendégeket. Valóságos dráma játszódik a szemünk előtt. Békés nőkre a bozótból előugorva vetik rá magukat a borotvaéles pangával felfegyverzett lázadók, majd magukkal ragadják és elhurcolják őket. Aki elesik, abba nagyot rúgnak, aki hevesen ellenáll, annak nincs kegyelem. Lou nyelven beszélnek, nem értjük a szöveget, de a kiabálásokból, sikolyokból – és persze a látottakból – nem nehéz következtetni a tartalomra. A szereplők alig pár éve a valóságban is átélték ugyanezt, segíti a lelki sebek gyógyulását, ha „kijátszhatják” magukból az eseményeket.

Miután az előadás véget ér, leülünk beszélgetni néhány szereplővel.

Egyikük, Florence bevallja, embert is ölt, mivel nem volt más választása. Csak így tudta megmenteni saját és gyermekei életét. Katonaként kellett szolgálnia Akello Margretnek is, aki elsők között, 2004 augusztusában szabadult a lázadók keze közül. A huszonnnyolc éves nő hat kicsit nevel, de csak három az övé, a többiek meggyilkolt testvérének a gyermekei, mindannyian fogságban születtek. Egy kerek sárkunyhóban laknak, ahol kánikula idején elviselhetetlen a hőség, az esős évszakban meg befolyik a víz. Margret elárulja, először is tanulni szeretne, majd egy kis boltot nyitni, ahol magvakkal kereskedhetne. Sorstársa, Aber Grace még ennél is merészebbet álmodik, ő szépségszalont szeretne, persze ha lenne miből és kinek. Alig múlt tízéves, amikor 1995-ben elhurcolták a Gulutól nyolcvan kilométerre fekvő falujából, ahová azóta sem mert visszamenni. „A tettesek itt élnek közöttünk, senki sem büntette meg őket” – mondja. Arca meg sem rezdül, szemében nem látszik sem tűz, sem gyűlölet.

Észak-Ugandában, Dél-Szudánban, Kongóban, Ruandában mindenkinek megvan a maga drámája, szinte nincs olyan család, amelyet ne érintettek volna a határokon átnyúló konfliktusok. A folyamatos háborúskodás miatt csak itt, Észak-Ugandában majd kétmillióan kényszerültek elhagyni otthonukat, tízezernél több embert raboltak el, a harcok halálos áldozatainak száma pedig az egész térséget tekintve jócskán meghaladja a négymilliót. Az UNICEF (az ENSZ Gyermekvédelmi Alapja) becslése szerint 1995 óta az LRA több mint kilencezer gyermeket rabolt el csak ebben a régióban. A konfliktus látszólag etnikai alapú, a különbségek azonban minden jel szerint csak ürügyként szolgálnak egyes haduraknak, akik még több pénzre és hatalomra vágynak. Ahogy az 1966-ban az ország élére került Idi Amin Dada is elpusztított mindenkit, aki az útjába állt, úgy a tisztán az acsoli nép képviselőinek uralmára vágyó Joseph Kony, az LRA vezére sem ismer kegyelmet. Néhány éve legfőbb segítőjét is kivégeztette, csak mert nézeteltérésbe keveredtek. Időközben a lázadó alakulatok egy része letett politikai céljairól, és köztörvényes bűnözésből próbálja fenntartani magát. Fosztogatásaiknak és Kony céljainak is az acsolik a legfőbb elszenvedői, akik maguk sem értik, miért nem képesek a kormány- vagy a nemzetközi erők végre pontot tenni a rémálom végére. Persze meglehet, a háború túlságosan is nagy üzlet ahhoz, hogy kikényszerítsék a befejezését. Ami biztos: az 1987-ben megalakult LRA és a többi terrorszervezet teljesen leállította a térség fejlődését, s a remek lehetőségek ellenére a befektetők éppúgy nem mernek belépni az északi területekre, mint a turisták.

Maga Kony ismeretlen helyen bujkál, saját parancsnokainak közelségét sem tartja biztonságosnak. Az ugandai hírszerzés szerint jelenleg valahol Szudánban lehet. A gerillák felkutatását nehezíti, hogy kis csoportokra oszlottak, és nem használnak modern kommunikációs eszközöket. Az LRA az utóbbi időkben meggyengült, mert állandó mozgásban kell lennie az üldözés miatt, úgy tudni, a csapat élelmiszer utánpótlása is akadozik. Elfogásukra már amerikai katonákat is bevetettek, örökké aligha bujkálhatnak.

Lilla, az anyaotthont létrehozó lány előzőleg számos afrikai tapasztalatot gyűjtve öt évvel ezelőtt kezdte szervezni azt a programot, aminek révén az asszonyok talán új életet kezdhetnek. Jórészt Magyarországról érkezett adományokból, az Afrikai-Magyar Egyesület anyagi és szakmai támogatásával felépült a közösségi ház, ahol mindenkinek megvan a maga feladata: vízhordás, főzés, takarítás, gyerek felvigyázás. És persze a munka, amivel némi jövedelemre tehetnek szert. Kezdetben papírból készítettek díszeket, ékszereket, amiket segélyszervezetek, támogatók révén próbáltak értékesíteni. Az ebből és az adományokból összegyűlt pénzt, havonta pár ezer forintnak megfelelő ugandai schillinget félretették, majd minivállalkozásokba kezdtek. Van, aki kávét főz, mások varrnak. Felejteni sosem fognak. Lilla  azóta áttette székhelyét Szomáliába, ott még nagyobb szükség van most rá.