Ezért másmilyen a nevelés, mint ahogy elképzeltük
Sokan már előre elképzelik, milyen szülők lesznek, hogyan fogják nevelni a gyereket. Ha valakinek elég élénk a fantáziája, talán már látja maga előtt a kamaszt is, és meg tudja mondani, hány éves lesz, mikor először okostelefont kap, és mit fog tenni, ha nem tanul elég jól a gyerek. Csakhogy ebből az elképzelésből kimarad, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen az a gyerek.
Elméletben tudjuk, a gyakorlatban azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy különböző gyerekekre másfajta eszközök és nevelési módszerek hatnak jól. Azt már csak zárójelben tesszük hozzá, hogy is igazán nem a módszerek, technikák hatnak, hanem amilyenek vagyunk, de ez részben tudattalan, és kívül esik az irányításunkon, úgyhogy foglalkozzunk most azzal a résszel, ami a mi elhatározásunkon múlik.
A pszichológia temperamentumnak nevezi azokat a sajátosságokat, amik már a legkisebb babánál is megfigyelhetők. Vannak elméletalkotók, akik több, vannak, akik kevesebb fő vonást határoznak meg, de abban ma már egyet értés van, hogy nem „tiszta lappal” születik a gyerek a világra, hiszen idegrendszeri különbségeket mutatnak, és ebből fakadnak olyan eltérések, hogy például mennyire jól tolerálja a csemete a változást, hogy mennyire érzékeny, mennyire aktív stb.
Arra azonban nincs pontos válasz, ami ilyenkor mindenkiben felmerül, hogy „és hány százalékban a temperamentum határozza meg a személyiséget, és hány százalékban a környezet?”. Nem két külön halmazról van szó, hanem arról, hogy a hozott adottságok és a szülők, a külvilág hatnak egymásra: valahogy reagál a szülő a gyerekre, az befolyásolja, hogyan alakul tovább a csemete, de persze meglévő temperamentumának fényében válaszol a külső hatásokra. Azaz összefonódik a kettő, kölcsönösen alakítják egymást.
A legszemléletesebb talán az a hasonlat, hogy a szülőnek persze feladata metszeni a fát, de hiába metsz valaki úgy egy szomorú fűzet, mintha jegenye lenne, az sosem fog felfelé nőni. Ez azért szép metafora, mert ebben benne van az is, hogyha a szülő következetesen, erőszakosan úgy akarja nevelni a gyereket, hogy figyelmen kívül hagyja, milyen is ő valójában, akkor az eredeti személyiségét sem hagyja kibontakozni, tehát árt vele, és valami sérült, sebzett végeredményt kapunk.
Jennifer Nacif, mexikói motivációkutató és tanácsadó szemléletesen mutatja be egy előadásban, hogy a saját négy tizenéves lányára mennyire másképp kell rászólni, ha el akarja érni, hogy hagyjanak fel borzalmas viselkedésükkel egy házibuliban. (Hogy milyen borzalmakat műveltek, annak részleteit fantáziánkra bízza.)
