Ezért ugrunk, ha beszólnak a gyereknevelésre
Ki jobban viseli a kritikát, ki rosszabbul, de úgy tűnik, amikor a gyereknevelésre tesz valaki megjegyzést, a többséget igencsak érzékenyen érinti. Különösen az anyákat, ami persze nem jelenti, hogy az apákat ne érdekelné a dolog, de bármennyit is változott a világ, még mindig több szigorú értékelő visszajelzést kapnak a nők arról, jól csinálják-e a gyereknevelést, és talán valamivel érzékenyebben is veszik ezeket.
Mother and daughter
Valahol ott a különbség, hogy mikor egy apa kapja meg, hogy például „Három éves a gyerek? És még pelenkát hord?”, akkor nem elsősorban őt teszik felelőssé, lehet úgy is hallani a kérdést, hogy „Három éves? És még nem szoktatta bilire az anyja?” A nők inkább gondolják, hogy minden az ő felelősségük, és nekik tudniuk kéne mindent, és nem hibázhatnak.
Nem ritkán látunk olyat, hogy valaki sikeres ember, mint dolgozó nő, magabiztosan mozog az élet különböző területein, de kétségek gyötrik, hogy elég jó anya-e, és ez akár tartós szorongást, álmatlan éjszakákat okoz neki. Az okok világosak: egyrészt a legtöbb nő számára ez a szerep a legfontosabbak közé tartozik, tehát ha valaki elbizonytalanodik, jó anya-e, akkor a rossz érzést aligha lehet elintézni egy legyintéssel, hogy „áh, nem baj, ha nem, de jó munkaerő, jó barát és remek szomszéd vagyok”. A tét is sokkal nagyobb: itt valaki életéről, személyiségfejlődéséről van szó, hiszen nagyon is meghatározó, hogy milyen kapcsolati élményeket kap kicsiként a szüleitől.
És végül: nincs objektív visszajelzés, kapaszkodó. Nincs év végi értékelés, számok, mutatók. Olyan visszajelzést sem kaphat az ember, mint más fontos emberi kapcsolataiban. A házastárs, a barát, a rokon meg tudja mondani, érzése szerint minden rendben van-e köztünk, nem bántottuk-e meg semmivel, elég szeretet kap-e tőlünk. A kisgyerektől ilyesmi nyilván nem várható. És amikor mond is effélét, az inkább hangulatjelentés, semmint átgondolt összegzés.
Ebből az utóbbi okból következik, hogy az ember elkezdi keresni a támpontokat, figyeli, honnan tudhatná meg, jól végzi-e anyai, apai teendőit, vagy valamit változtatni kellene. Az egyik, és persze legfontosabb támpont a gyerek. Ha jól van, kiegyensúlyozott, derűs, akkor talán nem lehetünk olyan csapnivaló szülők.
De nincs csemete, aki mindig megnyugtatóan viselkedik, és amikor hisztérikusan tombol, ezredik rászólásra is az ellenkezőjét csinálja, csak ő nem tud viselkedni, miközben (a szülő úgy látja) a többi gyerek mind igen, akkor ott ugrál a kisördög az anyai, apai fejben, hogy ez vajon még normális-e, esetleg a gyerek nehezebb temperamentumú, vagy, ki kell mondani: elszúrták a nevelését, de rettentően és jóvátehetetlenül.
