Férfiak igazi barátok nélkül

Számomra mindig megdöbbentő volt, hogy miközben a nőknek sok jó, jobb és legjobb barátnője van, addig a férfiak valahogy megmaradnak a  haveri szinten. Elsörözgetnek, elmennek együtt biciklizni, bográcsozni, de mindig többen együtt, és a nőknél annyira jellemző „mély” beszélgetések valahogy rendre elmaradnak.

Sok férfinak volt ugyan „igazi” barátja még az egyetemről, a középiskolából, ám ahogy jön a családalapítás, a felnőttkor, sokszor ezek a kapcsolatok is meggyengülnek, felszínessé válnak, új, igazi, mély barátságok pedig ritkán köttetnek.

Sokszor kérdezem a környezetemben élő férfiakat, apákat, férjeket, hogy van-e olyan barátjuk, akikkel a problémáikat is meg tudják osztani, akihez fordulhatnak, ha bajba kerülnek, válságba, akivel igazán jót tudnak beszélgetni. A válasz általában ugyanaz: „Inkább csak felszínes dolgokról beszélünk, jókat röhögünk, de nem szoktunk úgy beszélgetni, mint ti, nők.”

Nyilván akkor most könnyedén mondhatnánk azt is, hogy biztosan azért, mert nincs rá szükségük. De ebben nem vagyok biztos. Egy férfinak nem feltétlenül elég, ha – ahogy gyakran szoktam hallani – „magában” oldja meg a problémákat. Ám megnyílni, őszintén megmutatni valakinek, hogy a magabiztos felszín alatt mi lakozik, hogy egy férfinak is lehetnek, sőt, vannak gondjai, félelmei, kétségei – nos, ez nem nagyon fér össze azzal, aminek a férfiak látszani szeretnének. Így aztán nagyon sok férfi éli úgy az életét, hogy soha, senkivel nem beszéli meg, ami belülről rágja, ami nem hagyja nyugodni. És ez nincs így jól.

„Sajnos olyan társadalomban élünk, ahol a férfiaktól azt várják el, hogy oldjanak meg mindent határozottan, legyenek erősek, sőt, hősök, esetleg megmentők, akik segítség nélkül elboldogulnak az életben, legyen szó akár kétségről, akár konfliktusról”, mondja Fekete Anna pszichológus.

„Ez a fajta szerep, amelynek a férfiak meg akarnak felelni, sokszor nem engedi meg azt a lehetőséget, hogy egy másik férfi komoly barátságát keressék, hiszen ez egyúttal azt is jelenti, hogy mindketten kockáztatnák, hogy kiderül a másik – és ezáltal önmaga – számára is, hogy időnként nagyon is esendőek, bizonytalanok, törékenyek és önbizalomhiányosak.”

A gondok nagyjából akkor szoktak kezdődni, amikor egy férfi betölti a 30-at. Ekkorra a legtöbben már elhelyezkedtek, és lassan családot alapítanak. Ha a középiskolai és egyetemi / főiskolai barátságokat nem ápolják, azok észrevétlenül gyengülni kezdenek. Helyette pedig marad az alkalmankénti sörözés a „haverokkal”, a „cimborákkal”.

„A kisfiúk nap mint nap felteszik egymásnak a játszótéren ismeretlen kisfiúknak azt a kérdést, hogy „leszel a barátom?” Ám ez a mondat soha többé nem hangzik el egy férfi későbbi életében” – magyarázza Fekete Anna. „A férfiak között működik egyfajta ne kérdezz, ne mondd el-szabály. A társadalom és valamiféle láthatatlan szabályrendszer elvei szerint egy férfi sosem vallhatja be, hogy szüksége van barátokra, vagy bármi másra, mert állandóan azt kell sugároznia, hogy magabiztos és önállóan is tökéletesen megállja a helyét az életben.”

S talán az is benne van ebben az önkéntes magányban, hogy férfiatlannak tűnhet, ha egy férfi baráti kapcsolatot szeretne a haverkodás felületessége helyett. Egy férfi dolgozik, eltartja a családját, nézi a meccset, focizik, de nem oszt meg semmi igazán személyeset más férfiakkal – éppen azért, mert férfi.

„Szomorú azt látni, hogy ennyire elvakítanak minket a kulturális és társadalmi sztereotípiák, valamint a szocializálódásból fakadó korlátok! Ennek az az eredménye, hogy a férfiak felszínes, önvédő régi szokások és berögzült viselkedések közé zárják magukat, és nem engednek az életükbe igazi barátságot, amelynek pedig számtalan előnye lenne, többek között az, hogy megtudják magukról a beszélgetések, a kibeszélések által, hogy belső folyamataikkal nincsenek egyedül, hogy problémáikat nem kell magukba fojtani, és azt, ami fáj, nevén lehet nevezni.” – mondja Fekete.

Azért ne adjuk fel a reményt. Bízzunk benne, hogy a férfiak felismerik a barátság valódi értékeit és fontosságát, s hogy belátják: mi, nők nem véletlenül beszélgetünk annyit a barátnőinkkel. Sokszor életmentő fontosságúak ezek a kávézás mellett zajló párbeszédek, ha másért nem, azért, mert tudjuk, van valaki, aki meghallgat, aki volt már hasonló helyzetben a mi korosztályunkból, és ha mást nem is tud tenni, de legalább együtt érez velünk. Talán ezért (is) élnek tovább a nők, mint a férfiak…