Gondolatok hazánk népesedési helyzetéről
Hallgatom Orbán Viktor beszédét a Demográfiai Fórumon. Újabb anyagi támogatást kapnak a családok. Nagyszerű! Örülök neki. De, vajon elég-e az anyagi támogatás? Nagyon fontos, kétségtelen. Megfelelő gazdasági háttér nélkül nehéz gyermeket nevelni. Vannak azonban más szempontok is.
A legalapvetőbb a megalapozott, boldog párkapcsolat, ami biztonságot, szeretetet ad a felnövekvő gyerekeknek.
Ezen kívül a társadalom legszélesebb rétegeinek támogatása is szükséges. Ha a szülők érzik és megtapasztalják, hogy sok mindenben számíthatnak az őket körülvevő emberekre, akkor megnő a gyermekvállalási bátorság, hiszen tudják, hogy nincsenek, nem lesznek egyedül.
És ebben mindenkinek megvan az egyéni felelőssége. Az idős néninek a villamoson, aki szeretettel rámosolyog a gyerekekre, és nem teszi szóvá, ha a kicsi hangosan beszél, „rendetlenkedik”. Ebből tudja a szülő, hogy az ő gyermeke másnak is fontos, hogy valamennyien örülünk, hogy az ő picije is köztünk van.
A szakemberek felelőssége ennél nagyobb. Nekünk, tanároknak, szociális munkásoknak, egészségügyben dolgozóknak mindig készenlétben kell állnunk. Nem nagy dolgok ezek, de azoknak, akik kapják, igenis nagyok. A „készenlét” sok esetben „csak” egy tanács, jókor, jó időben. A családban adódó problémák jelentős része (mit egyen a gyerek, mit tegyek egy uralhatatlannak hitt „hiszti” esetén, miért nem alussza végig az éjszakát stb.) nekünk szakembereknek könnyen megoldható, csak időt kell szánni rá. Azt hiszem, ez a lényeg, a „minőségi idő”, aminek fontosságáról a családi életben sokat hallunk.
De ugyanez iszonyúan fontos az emberek közti kommunikációban is. Egy-egy megfelelő időben és helyen elhangzó mondat sokat segíthet. Különösen sokat a gyermeket nevelő fiataloknak, akiknek –tapasztalataim szerint – sokszor van szükségük segítségre. Persze, ott az internet, rengeteg információval, amik általánosak, nem személyre szabottak és ráadásul rengeteg az ellentmondás.
A régen együtt élő nagycsaládok szétszóródása, nehézzé teszi a családi hagyományok továbbvitelét, az erkölcsi normák átadását. A nagyszülők-illetve manapság már csak a dédszülők-főzőtudománya, pénzbeosztó képessége, párkapcsolati súrlódások elsimításának módja, gyerekek nevelése, szoktatása, egyszóval az igazi családi életre nevelés a semmibe vész, nem adódik át. Felnőtt egy inkább két nemzedék, akiknek már nincsenek családon belüli hiteles személynek tekintett felmenői, akik szeretettel, türelemmel segítenének a családalapítás és gyermeknevelés gondjaiban. Kellenek azok a hiteles személyek, – és a szakemberek feltétlenül annak számítanak – akik képesek és hajlandóak is segíteni. Időt szánnak a csip-csup problémák megoldására.
Ha nincsenek kellő mennyiségben ilyen szakemberek (mert egyszerűen nem akarnak mindig „ügyeletben” lenni) , akkor képezni kell lelkes, tanulni kész „laikusokat”. Munkatársaimmal szerveztünk egy ilyen programot Nógrád megyében, aminek nagy sikere volt és eredményei a mai napig tartanak.
Összegezve: az önkéntes társadalmi felelősségvállalást, ha sok gyermeket szeretnénk hazánkban, nem úszhatjuk meg! És ebben mindenkinek megvan a saját feladata.
(A szerző gyermekorvos.)
