Aki egy tiltott szerelem miatt került a Gulagra – Ludmilla története, 2. rész

Börtönből a Gulagra

Ludmilla esetében – ahogy oly sokaknál – nem volt tárgyalás, csupán ítélet: nyolc év a Gulagon. „Kiabálni kezdtem, aztán rájöttem, hogy a mellettem álló lány 15 évet kapott. Ami azt jelentette, hogy én olcsón megúsztam.”

Ludmilla három hónapig volt a moszkvai börtönben, s megértette, hogy soha többé nem láthatja viszont férjét. Aztán egy nap vonatra tették, hogy elvigyék a Szovjetunió legtávolabbi, legészakibb csücskébe, az Arhangelszk-régióba, ahol nem volt szokatlan télen a mínusz 50 fok sem. Ludmilla a Kargopol táborba került, ahol nagyjából 30 ezer ember raboskodott. Ludmillának eleinte padlót kellett súrolnia Ha panaszkodott – amit eleinte gyakran megtett – kapott egy injekciót, amitől elvesztette az öntudatát.

Éjszakánként rendszeresek voltak a kihallgatások, amelyek súlyos alvásmegvonásos tüneteket okoztak, nem beszélve a folyamatos testi-lelki megaláztatásokról. Az élelem kevés volt és rendkívül rossz minőségű, ami csak tovább nehezítette a rabok életét. „Rettenetesen hideg volt, a takaró és a barakkok fala pedig papírvékony. Előfordult, hogy 15 percenként felébresztettek. Nagyon örültem, hogy elhoztam magammal otthonról a pulóveremet. A lábam köré tekertem, hogy felmelegítsem őket.

Remény a reménytelenségben

A szerencsének köszönhetően Ludmillának fogságának harmadik évében sikerült megírnia szüleinek, hogy hová vitték: a lány egyik rabtársa öt év után szabadult, s Ludmilla titokban adott neki egy kis cetlit, amit a nőnek sikerült eljuttatnia Ludmilla szüleinek. Ehhez óriási bátorságra volt szükség, hiszen a nő ezzel azt kockáztatta, hogy újra visszakerül a táborba, vagy azt, hogy kivégzik.

Valószínűleg ez a levél mentette meg Ludmilla életét: néhány héttel később ugyanis Ludmilla apja megjelent a táborban. És ekkor még egy csodálatos dolog történt: kiderült ugyanis, hogy Ludmilla apja és a tábor parancsnoka együtt szolgáltak a II. Világháborúban. A két férfi aznap este sokáig iszogatott együtt. Hajnal előtt Ludmilla apja bement a lányához a barakkba és ezt mondta: „A sorsod eldöntetett: Mostantól a tábor színházában fogsz dolgozni.” És így is lett: Ludmilla egészen szabadulásáig, tehát öt éven keresztül színészként dolgozott a táborban. Szabadulásakor 24 éves volt.

Egy régi barakk belülről

Ludmilla november 20-án minden évben kikapcsolja a telefont. Nem megy társaságba, nem kapcsolja be a tévét. Fiatalabb korában mindig ezen a napon utazott el szülei sírjához, hogy a bocsánatukat kérje. Amióta idős lett, ezt a szokását elhagyta, ám a bűntudat ma is nagyon erős benne: „Az én hibám volt minden. Ennyi év után még most is érzem a felelősség súlyát. Nagyon megnehezítettem az életüket. Én voltam az egyetlen gyermekük, és ők rengeteget tettek értem.”

„Nagyon sok ember ellentétes érzésekkel küzd a volt Szovjetunióval kapcsolatban”, meséli Ludmilla. „Vannak, akik azt mondják: Ha Sztálin lenne hatalmon, a buszok pontosan járnának. Mások pedig ezt: „Miért foglalkoznánk a Gulag túlélőivel? Friss levegőn dolgoztak, a munka nem lehetett olyan nehéz, ráadásul a kormány etette őket és adott nekik szállást.”

Elfeledve, reménytelenül

Mostanra Ludmilla minden barátja meghalt. Mégsem érzi, hogy elhagyatott lenne, éppen azért, mert a kormány vagy bárki más sosem törődött vele. Hivatalosan évente 8100 rubelt (kb. 38 ezer forintot) kellett volna kapnia kompenzációként, ám soha egyetlen rubelt sem látott ebből a pénzből.

Ludmilla évekig nem tudott beszélni a Gulagon töltött évekről, hiszen félt az esetleges következményektől. „Attól tartottam, ha kinyitom a számat, ismét bebörtönöznek.”

Miután hazatért, Ludmilla és a szülei kelet-ukrajnai Kharkivba költöztek. Anyja megeskette őt, hogy soha, de soha nem lép kapcsolatba „a jugoszlávval”, azaz Ludmilla férjével. A fiatal lány egy kulturális központban kapott munkát, ahol művészeti órákat adott katonai tisztviselőknek. Újra férjhez ment, elvált, majd harmadszor is hozzáment egy férfihoz. Egy fia született, aki kiskorában meghalt leukémiában. Róla a mai napig nem tud beszélni.

Ludmillát hetente egyszer meglátogatja egy szociális munkás, és ellátja mindennel, amire az idős hölgynek szüksége van. Nemrég a kormánytól kapott egy hűtőszekrészt, egy mikrosütőt és egy mosógépet is. Mindezekre nem azért tehetett szert, mert Gulag-túlélő, hanem azért, mert a harmadik férjének, – aki örmény volt, ugyancsak elvittek a Gulagra, mert beleszeretett egy amerikai lányba – II. Világháborús veteránként járt némi kártérítés.

1953 elején a táborban elterjedt a szokás, hogy a rabok rendszeresen megkérdezték az őröket, él-e még Sztálin. Mindenki tudta, hogy nagybeteg, ám csak nem akart meghalni. „Aztán egy napon a hangosbemondóban bejelentették: Sztálin meghalt. Mindenki összezavarodott. Senki nem tudta, mit kell most csinálni. Még az őrök sem. Végül valaki azt mondta, gyűljünk össze, hogy lerójuk hálánkat és tiszteletünket a nagy Sztálin emlékére. Ekkor épp mindannyian a földön ültünk. Sorban elkezdtünk felállni, ám az egyik barátnőm ülve maradt. Az őrök üvölteni kezdtek, hogy álljon fel. De ő nem tette.

Néhány hónappal ezelőttig Ludmilla megtartotta anyjának tett fogadalmát, és nem próbált kapcsolatba lépni egykori, jugoszláv férjével. Ám a sors úgy hozta, hogy megismerkedett egy hivatásos katona unokájával, aki történetesen ismerte Ludmilla szerelmét, s Ludmilla úgy érezte, itt az idő, hogy írjon neki. Ám sajnos túl késő volt már ehhez: Ludmilla levele néhány héttel azután érkezett meg a férfihoz, hogy az meghalt.

via