A gyerek mutat tükröt nekünk
A gyermek elsősorban utánzás útján tanul. Ahogy ő viselkedik, az sokszor hű tükre annak, mi milyenek vagyunk szülőként. Figyeljük meg, azt adtuk-e át neki, amit szándékunkban állt, és először mi változzunk, ha észrevesszük, a gyerek azért "rosszalkodik", mert igazából minket utánoz.
VLUU L100, M100 / Samsung L100, M100
Melyik szülő ne bizonytalanodna el, tényleg arra neveli-e a kisebb vagy nagyobbacska gyereket, amire szeretné? A kétely jogos, mert hiába vagyunk vele tisztában, mégsem vesszük elég komolyan, hogy a leginkább azzal hatunk a gyerekre, amilyenek mi magunk vagyunk. Papolhatunk valami egész másról, ha mi kiabálunk, káromkodunk, aligha lesz hatásos, ha mindig rászólunk, amikor ő teszi. Ha mi hisztizünk, mi mást használna ő is frusztrációi enyhítésére?
Emberi dolog, hogy bár a gyereket górcső alá vesszük, és folyton figyeljük, helyesen viselkedik-e, és javítgatjuk, ha – szerintünk – nem, magunkat kevésbé monitorozzuk. Hiszen mi már felnőttek vagyunk, tudjuk, hogy kell viselkedni. Vagy mégsem?
A gyerek megmutatja, tudjuk-e. Vegyük észre, ha amiért rászólnánk a gyerekre, mi magunk is tenni szoktuk!
Már az óvodáskorú is tükröt tart elénk, sőt, a legdirektebben ő, hiszen rá a legerősebb hatást egyértelműen a szülő gyakorolja. Később egyre jobban átszínezi a képet a kortárshatás, ám ahhoz, hogy hitelesek legyünk a kamasz szemében, elengedhetetlen, hogy megfigyeljük: vajon amit elvárunk tőle, azt mi magunk teljesítjük-e.
Ági vitába keveredett hatéves gyerekével, egymás szavába vágva igyekeztek érvelni, és kifejteni álláspontjukat. A gyerek egyszer csak agresszív kiabálásba kezdett minden izmát megfeszítve, kezeit ökölbe szorítva, hogy „ne szakíts félbe, be akarom fejezni a mondatot!”. A jelenség cseppet sem volt kellemes látvány, szinte vicsorgott, Ági épp erélyesen rászólt volna, hogy higgadjon le, mikor bevillant, hogy nagyjából két perce ő talán szó szerint ugyanezt kiabálta. Jó, nem volt ökölben a keze, de azért ő is felemelte a hangját – nem is kicsit. Milyen érdekes: akkor az teljesen jogosnak tűnt, hiszen a gondolatmenete végére akart jutni, amikor pedig a gyerek csinálja, egyáltalán nem tűnik jogosnak, hanem türelmetlenségnek, hisztinek. Hm… Úgyhogy nem szólt rá, hanem hagyta, hogy kifejtse a mondandóját, és arra jutott, először magát kell megnevelnie, hogy ne emelje fel a hangját a vita hevében, és akkor majd a gyereken is számon kérheti ugyanezt.
