Gyerekeket tanítsunk, ne papagájokat!

Olyan iskolarendszert szeretne, amelynek középpontjában a gyerek áll. Olyan iskolarendszert, amelyik minden egyes kisgyereknek segít eljutni a képességei maximumáig. Olyan iskolákat, ahová szülőként úgy visszük be reggelente a fiunkat, lányunkat, hogy tudjuk, jó helyen van. És délután nem az lesz a válasz a “mi volt ma a suliban?” kérdésre, hogy “semmi”.

Csépe Valériával, az új nemzeti alaptanterv kidolgozásával megbízott miniszteri biztossal beszélgettünk gyerekekről, iskoláról, az oktatás tartalmáról és egy optimista jövőről.

Kezdjük egy átfogó kérdéssel. Ha minden úgy megy, ahogy ön szeretné, miért lesz jobb a gyerekeknek az iskolában, miért lesz jobb nekem, mint iskolás gyerek szülőjének? Mi a cél?

Olyan iskolarendszert szeretnénk létrehozni, amelynek középpontjában a gyerekek állnak. Az a célunk, hogy ne a tananyagot csupán visszamondani képes papagájokat neveljünk, hanem gondolkodó, a világban eligazodni tudó felnőtteket. Olyan iskolát szeretnénk Magyarországon, amelyre a szülő nyugodt szívvel bízza rá a gyermekét. És amikor otthon megkérdezik, hogy mi volt az iskolában, nem az a válasz, hogy „semmi”, hanem az, hogy mennyi minden izgalmas dologban volt része.

Nem tudjuk, pontosan milyen lesz a világ, mire a mai gyerekek felnőttek lesznek. De azt tudjuk, hogy bizonyos készségek kulcsfontosságúak a gyorsan változó világban. Ilyen a tanulni tudás, a gyakorlati életben használható tudás, a kritikai gondolkodás, a döntési és tájékozódási képesség.

Szeptemberben indult kutató-fejlesztő programunk feladata, hogy a jövő iskoláját készítse elő, amely a 21. század feladatainak és magyar hagyományoknak egyaránt megfelel.

Én mint szülő, mit fogok ebből látni?

Fotó: Szécsi István / Dívány

Azt, hogy gyermeke olyan tudást szerez élvezetes és természetes módon, amellyel el tudja dönteni, hogy fel szabad-e venni egy adott hitelt, amellyel valóban mérlegelni tudja, mivel jár a védőoltás beadatása vagy annak visszautasítása. Emellett azt is képes eldönteni, hogy milyen forrásokból tájékozódjon, minek adjon hitelt és minek nem.

A mai Nemzeti alaptantervben ezek az elvárások nem jelennek meg, ahogy igazából a digitális kompetenciák sem. Az van benne, hogy mi az az informatika, de ez ma már messze van a digitális kompetenciától, amely a számítógép használatától egészen odáig terjed, hogy a digitális világban hogyan igazodunk el, hogyan mozgunk például a közösségi terekben, hogyan használjuk ezeket az eszközöket magáncélra, munkavégzésre, ügyintézésre, hogyan tudunk a világ dolgaiban digitális állampolgárként részt venni.

Vagyis összefoglalva: nem azt kell várni a gyerekektől, hogy tények, adatok sokaságát jegyezzék meg. Egy egészen más szellemiséget szeretnénk megalapozni. Az a célunk, hogy tudományosan alátámasztva letegyük az asztalra az ehhez szükséges javaslatrendszert, amelyből aztán majd a döntéshozó kiválasztja, hogy melyik úton akar továbbhaladni. Innentől kezdve még körülbelül öt-tíz év szükséges ahhoz, hogy mérhető eredményeket lássunk az iskolákban.

Pedagógus-szervezetek folyamatosan arra panaszkodnak, hogy önök nem egyeztetnek velük. Tényleg nem egyeztetnek? Miért nem? Vagy tervezik ezt, de akkor mikor? A Civil Közoktatási Platform például 59 szervezetet tömörít, amelyek között jelentős pedagógus szakszervezetek (PSZ, PDSZ), alternatívok, hátrányos helyzetűeket segítők is vannak, akiknél nyilván komoly tudás halmozódott fel.

Senkit sem szeretnénk kizárni. A munka a következőképpen néz ki: először elkészítjük a tartalmi javaslatunkat, utána elindul a szakmai egyeztetés. Majd legvégül megszületik a megfelelő jogszabály, amely ténylegesen kialakítja az oktatás új tartalmi rendszerét.

Mi most az első szakaszban vagyunk, annak is a legelején. Ahogy az előkészítő munka ott tart majd, hogy nyilvánosságra hozható anyag áll rendelkezésre, készen állunk majd az egyeztetésre, megvitatására. Hétköznapi példával élve most a várandósság idejét éljük, egy tízhetes, folyamatosan fejlődő magzattal, amely még nem egy újszülött, akit büszkén meg lehet mutatni a világnak. Éppen ezért ebben a pillanatban nem igazságos arra panaszkodni, hogy a magzat még nem életképes. Persze, hogy nem az. De az lesz!

Ahhoz viszont, hogy ide eljussunk, tudnunk kell nyugodtan dolgozni. A 2020 őszéig tartó projektben összesen mintegy 100 szakember dolgozik majd, természetesen nem egyidőben és nem mindenki a program teljes hosszában. Miközben 180 ezer pedagógus dolgozik a közoktatásban. Mind fontosak. De nem beszélhetünk meg folyamatosan mindegyikükkel mindent. Halljuk a pedagógus-szervezeteket, és látjuk, hogy jó javaslataik vannak, ahogy azt is, hogy sok témában nagyon hasonlóan gondolkodunk.

Akkor min folyik a vita?

Részben arról, hogy pontosan látják, hányféle fájó problémája van az iskoláinknak, az oktatás és nevelés rendszerének. Az általuk összeállított anyagok sokkal több mindenről szólnak, mint hogy mi legyen az oktatás tartalma Magyarországon. De én itt most ezen belül a tartalommal foglalkozom, és szakmai munkát irányítok. El fog jönni annak az ideje is, amikor mindenkivel együtt tudjuk ezt megvitatni.

És mi lesz a vége?

Bele kell ugranunk a 21. századba. Az iskolák egy részében megállt az idő. A digitalizáció átszövi az életünket, de az iskoláinkban ez alig érződik. A múlt századi iskolák és a maiak közti különbséget nem lehet új tankönyvekkel, vagy akár önmagában csak egy új Nemzeti alaptantervvel megoldani.

A tanulástudomány és más releváns tudományok tudják megmondani, hogy milyennek kell lennie a jövő iskolájának. Ebben segítséget jelent majd az is, hogy a gyermekek imádják a kütyüket. Miért ne használhatnánk ezeket az iskolában? A diákok a segítségükkel meg tudják nézni, hogyan működik az emberi szív, bele tudnak „menni” egy vulkánba, meg tudnak nézni olyan építményeket, városokat, amelyek már nem léteznek. Mindez nagyban segíti a megértést. És a digitális eszközök arra is lehetőséget adnak, hogy pozitívan visszajelezzék a teljesítményt. Nincs büntetés, csak jutalmazás. Ez az egyik titka annak, hogy a gyerekek szeressék az iskolát.

Fogják szeretni?

Nézze, most bemegy oda hatévesen a gyermek, egész nyáron erre készül. Van egy menő új táskája, tolltartója. Még a tankönyve is milyen szép. És akkor jön az akadémikus nagymama, belenéz a könyvébe, és azt mondja, hogy ez borzasztó. Vagy jön a másik szülő, és azt kérdezi, miért kell ötödikes gyerekeknek a magánhangzók képzési helyéről és a hangszalagok állásáról tanulnia, valamint a részleges és teljes hasonulásról?

Fotó: Szécsi István / Dívány

Felírtam ide a kérdések közé, hogy bemennek a csillogó szemű hatévesek, és tízéves korukra zombikká válnak, akikből a kíváncsiság szikráját is kiölik.

Előbb! Van, amikor ez már korábban látszik, október-november táján.

Elsőben?

Igen. Nem is csoda, hiszen a tanulás siettetett, a tanterv túlzsúfolt, irdatlan mennyiségű füzetet, munkafüzetet, könyvet kell cipelni. A nagy feszültség úgy jön ki, hogy a gyermek hirtelen hasfájós, fejfájós lesz. Közben pedig leegyszerűsített ismereteket kap, hiszen sok helyen a pedagógus nem tud foglalkozni a valódi tudás felépítésével, az összefüggésekre, a valódi megértés elősegítésére nem marad idő.

Hány órája kéne legyen egy gyereknek egy héten?

Alsó tagozaton például az ideális a heti 20-22, tehát körülbelül napi négy óra lenne. Az első négy osztályban írni, olvasni, számolni kell megtanulni. De az óraszámokat nem a Nemzeti alaptanterv határozza meg…

Hát, ha összeadjuk a tárgyakat, nem jön ki ez az óraszám…

Az egyes tudásterületek szakembereit meg kell győzni arról, hogy fontosságuk nem attól függ, hogy az adott héten hány órájuk van. És az a helyzet, hogy most mindent kétszer mondunk, kétszer mondunk. Egyszer megtanítjuk kicsiben, aztán középiskolában megint megtanítjuk. A béke kedvéért most nem akarok konkrét területeket mondani…

Akkor mondok én: megtanulják kétszer a történelmet, kétszer az irodalmat, kétszer a földrajzot, és így tovább.

Igen. Csak előbb egy kicsit „lebutítva”, utána mélyebben. Na, ehelyett kellene egy jól működő tudásfelépítés, amelyet spirális-teraszosnak hívnak. Felvisszük a gyermeket a teraszra, megállunk, összekötjük az eddigi ismereteket, rámutatunk az érintkezési pontokra, mielőtt tovább mennénk a következő teraszra.

Ez a jelenségalapú tudásszervezés. Ne csak azt tanítsuk meg, hogy mikor volt a mohácsi csata, hanem azt is, hogy akkoriban mi minden más történt a világban, hol tartott éppen a tudomány, hogy éltek az emberek, mit tudtak magukról és a világról.

Tudom, hogy a pedagógusok fáradtak, kimerültek. Megértem, hogy berzenkednek amiatt, hogy már megint valami változás jön. Ezt hívják reformfáradtságnak. Pedig muszáj változtatnunk! A jó hír az, hogy nekünk nem 40 évet kell várnunk, mint a finneknek, észteknek, akik már letettek az asztalra valami jót. Rengeteget tanulhatunk tőlük és más sikeres oktatási rendszerű országoktól, ahogy a saját hagyományainkból is bátran meríthetünk.

Az interjú egésze itt olvasható!