Családháló

Kezdőoldal Háttér Gyermeknek lenni a Gulagon – dokumentumfilm

Gyermeknek lenni a Gulagon – dokumentumfilm

A Gulag kegyetlen táboraiba nem csak a felnőttek éltek, szenvedtek és haltak meg: egészen kicsi gyerekeket is elhurcoltak a rendszer ellenségeiként.Cikkünkben olyan áldozatok emlékeznek vissza a rettenetes időkre, akik gyerekként élték át a Gulag borzalmait.

Írta: Gyarmati Orsolya,

Az alábbiakban olyan emberek emlékeznek vissza a Gulagon töltött éveikre, akik gyerekként kerültek Sztálin poklába.

Stanislawa Parandowska

„Nem beszéltél róla senkinek, mert rettegtél. Nem volt senki, akinek el lehetett volna mondani. Most viszont, hogy már lehet beszélni, nem érdekel senkit a történetünk. Az emberek azt hiszik, csak a Németországba hurcoltak szenvedtek. Mintha az, a Szovjetunióban volt rab, nem számítana.” 1939 és 1945 között a Szovjetunió elképesztő számban deportált az általa megszállt területekről embereket, a „nép ellenségeit”  a Szovjetunió büntetőtáboraiba, elsősorban Szibériába és Kazahsztánba.

Janina Kepinska

A vonatállomáson jöttem rá, hogy marhavagonokba fognak minket terelni. Innen tudtam meg, hogy a Szovjetunióba deportálnak minket. Negyvennyolcan voltunk a vagonban, amelyben természetesen nem volt fűtés. A táborban egyáltalán nem volt mosdó. A barakkokban háromemeletes ágyak álltak matrac, takaró, párna nélkül. Mivel mi voltunk a legfiatalabbak, minket tettek a legmagasabb ágyra. Ha dolgunkat a két padlóba fúrt lyukba kellett végeznünk. Mivel ezek állandóan foglaltak voltak, a bátyám és én felmásztunk a rácsos ablakhoz és azon keresztül vécéztünk.  A szovjet őrök kiabáltak, de mit tehettünk volna?

Mieczyslaw Wutke

Napfelkelte előtt egy teherautó jött értünk. Elvitt minket az állomásra, ahol bevagoníroztak minket Három napig álltunk Slonimnál, hogy feltöltsék az összes vagont emberekkel Először Baranowiczébe mentünk, majd onnan egy másik vonattal megindultunk kelet felé. Rettenetes érzés volt, amikor a vonat elindult. Sírtunk, énekeltünk… olyan érzés ez, amit soha életedben nem felejtesz el…

Feliks Milan

Lvovtól Vlagyivosztokig egy hónapig tartott az út a legrettenetesebb körülmények között. A vagonunkban 107-en nyomorogtunk. Nagy részünket politikai bűnökért ítéletek el, de sok volt köztünk a köztörvényes bűnöző. Ők voltak a legrosszabbak, mert kezdettől fogva terrorizáltak bennünket, politikaiakat. Ha ők elvették a ruhánkat, az őrök soha nem szóltak rájuk, ha viszont mi vissza akartuk szerezni jogos tulajdonunkat, megfenyegettek, megvertek minket, sok foglyot meg is öltek.

Mivel a szomjúságot nehezebb elviselni mint az éhséget, a szomjas fogolynak eszébe sem jutott szökésre gondolni, mert minden idegszálával arra fókuszált, hogy mikor juthat egy korty vízhez. A vagonban itazva állandóan azt láttam lelki szemeim előtt, ahogy minden egyes folyóból, amin áthaladunk kiiszom a vizet – a Dnyeszterből, a Volgából, a Jenyiszejből, az Obból, a Lénából. Mindből kiittam a vizet a szemeimmel, annyira szomjas voltam.

Dr. Zygmunt Stachowicz

A táborban találkoztam egy emberrel, egy földimmel, aki azzal fogadott, hogy itt meg fogok halni. Akkor szálltam le a vonatról, alig álltam a lábamon, a testem tele volt az ütések, verések nyomaival. A vonaton lettem 18 éves… mielőtt elértük volna a tábort…

Feliks Milan

Magadanban rabruhát kaptunk. Az egész tábori procedúra nagyon hasonló volt a német táborokéhoz. Bevezettek minket a barakkokba, levetették velünk a ruháinkat, aztán át kellett menni egy ajtón, ami a fürdőházba vezetett. Ennek előterében alaposan átvizsgáltak minket élősöködők után kutatva. Bármilyen értékes tárgyat találtak nálunk, azt természetesen elvették. Vizet locsoltunk magunkra, majd kijöttünk és megkaptuk az egyenruháinkat, amelyek valósággal sokkoltak minket: a ruhákat ugyanis valamilyen kék anyagból varrták, amelyeken hatalmas sárga foltok éktelenkedtek. A csizmák több számmal nagyobbak voltak a lábamnál. Ettől a perctől én voltam a V738-as rab. Többé nem személy voltam, hanem egy szám a sok közül.

Rettenetes körülmények között dolgoztunk hosszú-hosszú évekig. Ez volt életem legszörnyűbb időszaka. az éhségenen, a tetveken, a hidegen és a kemény munkán kívül a szovjet táborok egyik legrosszabb sajátsága az urkik voltak, azaz a közönséges bűnözők. Két csoportjuk volt: a „blatny” és a „suki”. A blatnyk „őszinték” voltak, akik ragaszkodtak az elveikhez és volt tartásuk, a sukik viszont a KGB besúgói, csatlósai voltak. Egyetlen nap sem múlt el anélkül, hogy valakit meg ne erőszakoltak volna. Lányokat, asszonyokat, fiúkat, férfiakat egyaránt megkínoztak és megaláztak ily módon, méghozzá, amikor csak mód volt rá, az áldozat családtagjai előtt. A szülőknek végig kellett nézniük, ahogy a lányukat megbecsteleníti egy bűnöző fogoly. Voltak lányok, akiket addig erőszakoltak, amíg bele nem haltak. Lehetetlen úgy beszélni ezekről a dolgokról anélkül, hogy ne dühödnék fel. Ezek az események örökké az emlékezetemben maradnak.

A sukik gyakran kártyáztak úgy, hogy emberek voltak a tétek. Ez úgy működött, hogy két suki leült kártyázni. Az egyikőjüknek volt egy kis kenyere, a másiknak semmije, ezért ő valamelyik rab fülét tette fel tétnek, vagy az orrát, egy lány copfját, vagy azt, egy fiú vagy lány megerőszakolását, de előfordult, hogy egy fogoly fejének, kezének vagy lábának levágását ígérte meg. Egy-egy ilyen kártyaparti után éjszakánként rettenetes sikolyok verték fel a tábor csendjét… azoknak a szerencsétleneknek a hangja volt ez, akiken behajtották a kártyatéteket. A sukik gondolkodás nélkül vagdosták a füleket, orrokat, ujjakat, kezeket és lábakat, és időnként a fejeket.

A nemi erőszakok általánosak és nagyon gyakoriak voltak. Állandóan bujkáltunk előlük. Én akkoriban fiatal fiú voltam, és folyton vigyáznom kellett arra, nehogy felhívjam magamra a figyelmét egy bűnöző rabnak.

Stanislawa Parandowska

Először a fürdőházba vittek minket. A ruháinkat hatalmas üstökbe tették, majd egy orvos megvizsgált és mehettünk a hat kilométernyire fekvő barakkokba. Amikor odaértünk, a táborparancsnok előjött és azt mondta, ne merészeljünk megszökni, mert úgyis értelmetlen, a kutyák azonnal megtalálnak és darabokra tépnek minket. Később gyakran hallottunk olyanokról, akik megszöktek, de fél óra múlva visszajöttek, mert a hó annyira mély volt, hogy nem tudtak haladni benne. Így aztán szökési kísérletek szinte egyáltalán nem fordultak elő. Azok, akiket az első transzporttal vittek Szibériába még 1939-ben, elmondták, hogy amikor megérkeztek, semmi nem volt, csak a tajga, az erdő. Ők még a szabad ég alatt aludtak, amíg meg nem építették az első barakkokat. Mi már „luxuskörülmények” közé érkeztünk – mondták.

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Öt tipp otthonról dolgozó szülőknek

Manapság egyre többen dolgoznak otthonról, ami amellett, hogy csábító lehetőség, veszélyeket is rejt magában. Nem olyan egyszerű összpontosítani és lendületben...

Close