Ha fogytán az erő – Reménysugár nyűgös napokra

Tudjuk, érezzük és tapasztaljuk, hogy a gyermeknevelés messzemenően több a társas érintkezés szabályainak átadásánál, a fizikai igények betöltésénél és a gyermekünk műveltségének csiszolgatásánál. Ott vagyunk, amikor porontyunk elkezd kúszni, mászni, és bizonytalanul imbolyogva megteszi az első lépéseit: izgatottan figyeljük, igyekszünk ráérezni arra, hogy mikor van szükség a közbeavatkozásunkra, mérlegeljük, hogy mekkora esés a szükséges tanulási folyamat része, és mi az, amit ki kell védenünk. Örülünk, ahogy csemeténk ügyesedik, és gyakran gyűjtjük össze türelmünk és erőnk maradék cseppjeit, hogy még egyszer nekivágjunk a hőn áhított lépcsőzésnek.

Egyéniség születik

Gyermekünk érzelmi elindulásában is hasonló küldetést teljesítünk anyaként, mint a járástanulása során. Jelen vagyunk, figyelünk, ráhangolódunk, miközben kicsinyünk egyre önállóbban és magabiztosabban kezd el közlekedni a saját érzelmei világában. Az ehhez vezető lépcsőfokok a következők:

1. Saját érzelmeinek felismerése és elkülönítése

Ahogyan anyaként rámosolygunk, és együtt örülünk a sikereinek; vagy éppen szomorú arcot vágunk, és megsimogatjuk a buksiját, amikor beütötte; enni adunk neki, amikor éhes; lefektetjük, ha fáradt; együttérzőn nézünk rá, amikor a homokozóban valaki elveszi tőle a kis lapátot; közöljük vele, hogy nekünk is hiányozni fog, amikor otthagyjuk az oviban, és örülünk neki, amikor érte megyünk; amikor meglepődünk együtt, vagy éppen megijedünk – mindezen pillanatok során csemeténk megtanulja, hogy a különböző érzései mit jelentenek. A korai, nehezen megkülönböztethető érzéshalmaz sokkal sokszínűbbé, megfoghatóbbá, kezelhetőbbé és kifejezhetővé válik számára. Rádöbben, hogy saját érzései és hangulatai vannak, megtanulja, hogy ezeket mi váltja ki, hogyan reagáljon rájuk, és hogyan ismerje fel mások érzéseit is.

2. Saját érzelmeinek elfogadása

Azon túl, hogy reakcióinkkal utat mutatunk neki a különféle lelkiállapotok közötti eligazodásban, segítünk az elfogadásukban is. Jelen vagyunk és maradunk a sokadik hisztinél, a minden reggel lejátszódó fájó búcsúnál, az esti elköszönés szorongásaiban, a kedvenc játékok ismételt öröménél. Ha megosztja velünk a félelmeit vagy a rossz álmait, megnyugvást és vigasztalást talál nálunk. Azzal, hogy mindezt kibírjuk, szeretettel kézben tartjuk, és újra meg újra végigkísérjük őt ezeken az utakon, megtapasztalja, hogy ő maga szerethető a legrosszabb pillanataival együtt is, és hogy egy szeretetkapcsolatban gond nélkül megjelenhetnek negatív érzelmek is.

3. Saját érzelmeinek megszelídítése

Jelenlétünkben gyermekünk megtanulja a különféle érzéseivel való megküzdést is. Ha bánatos, vagy bizonytalan valamiben, odafordulhat a szeretett személyekhez, és tőlük megnyugtatást, vigasztalást és bátorítást kap. Ha unatkozik, segítünk neki felfedezni azt, ami örömmel tölti el. Ha el kell szakadnunk egymástól, apró praktikákat vetünk be az elválás megkönnyítésére. Mindezek révén fokozatosan megtanítjuk neki, hogy a bizalomteljes kapcsolat akkor is megmarad, ha távol vagyunk egymástól, és segítünk neki eszközöket találni a saját erőforrásai megtöltéséhez, eléréséhez.

flickr_aztlek

Hitelesség és őszinteség

Szép feladat, és csodálatos kihívás – gondolhatjuk mindezeket olvasva, ám időnként felmerül bennünk a kérdés, hogy mi elegek vagyunk-e mindehhez. Előfordul, hogy legszívesebben elszaladnánk a hiszti elől. Aggódunk a munkánk, a megélhetésünk, az elromlott háztartási eszközök miatt, zsonglőrködünk az idővel és a pénzzel, és még a saját lelkivilágunkkal is meg kell küzdenünk. Szeretnénk jó anyukák lenni, de sokszor tanácstalannak és erőtlennek érezzük magunkat.

Kétségbeesésünkben éppen azt felejtjük el, hogy nem kell tökéletes anyának lennünk, csak elég jónak. A tökéletesség csak illúzió: saját magunk és gyermekünk számára is. Nincs ugyanis csemeténk számára hitelesebb a fáradtságával küzdő, a szeretetét mégis kifejező anyánál, aki nem tagadni vagy szépíteni próbálja küzdelmeit, hanem szembenéz velük. Ez egy őszinte kapcsolat természetes része, egy hús-vér ember viszonya egy másik hús-vér emberhez, amelyben helye van a bocsánatkérésnek, az egymástól való eltávolodásnak és az újraközeledésnek is.

Rejtett tartalékok

A következő útravalók segíthetnek feltöltekezni és átlendülni a holtpontokon:

1. A folyamatot szemléljük, ne a pillanatot! Ha gyermekünk jelenetet rendez a boltban, vagy megint nem akar aludni menni, ne azt gondoljuk, hogy anyaként megbuktunk. Ahelyett, hogy hagyjuk, hogy az adott pillanat maga alá gyűrjön bennünket, nézzük a folyamatot! Tekintsünk vissza a korábbi küzdelmekre és a megoldásukra, lássuk folyamatában a gyermekünk és a kapcsolatunk fejlődését, amelynek ezek a pillanatok is a részei, ahogyan a legmeghittebbek és az átlagos hétköznapok is.
2. Próbáljuk megérteni őt! A nehéz pillanatoknak általában okuk van: fáradt, esetleg egy betegség bujkál benne, a dackorszakát éli, rosszul alakult a napja, vagy teszteli a határokat. Értsük meg, hogy mi zajlik benne – és azt is, hogy mi zajlik bennünk!
3. Éljük át újra meg újra a maga mélységében, hogy Isten minden pillanatban megtart minket, hogy sosem megyünk az agyára, nem fárasztjuk őt, bármilyenek vagyunk is! Ez sok erőt és türelmet adhat számunkra.
4. Ha tehetjük, kérjünk segítséget! Pár óra kimenő is csodákra képes.
5. Találjuk meg, hogy mi kapcsol ki és tölt fel minket! Gyermekünk alvásideje alatt ne az elmaradt teendőket próbáljuk meg gőzerővel elvégezni, hanem használjuk ki az időt egy kis regenerálódásra is. Olvassunk, kézműveskedjünk, nézzünk filmet, hallgassunk zenét, mozogjunk – bármit csinálhatunk, ami jólesik.(Megjelent a Family 2016/4. számában. Nyitókép: flickr_ECohen)