Haláltáborok egy kislány szemszögéből

Helga Weiss négy különböző náci koncentrációs tábort járt meg édesanyjábal együtt. Anne Frankhoz hasonlóan ő is naplót írt, amelyet nemrég ki is adott.

Tizennégy évesen Helga, aki sosem volt túlságosan vallásos, mégis azért imádkozott Auschwitzban egy sorban állva, hogy ne édesanyja után haljon meg. Nem lett volna képes egyedül maradni. Helga egyike annak a mindössze száz gyermeknek, akik túlélték Auschwitzot abból a 15 ezer emberből, akiket a theresienstadti koncentrációs táborból küldtek oda. 1941 és 45 között Helga és édesanyja négy tábort járt meg: Theresienstadtot, Auschwitzot, Freiberget és Mauthausent.

Theresienstadtban három évig tartották fogva őket, ahol az ágyak egy ember számára is túl kicsik voltak, mégis ketten-hárman osztoztak rajtuk. Ennivaló alig jutott, a hideget pedig semmivel nem tudták kint tartani a barakkokból. Helga azonban együtt lehetett az édesanyjával és ez kibírhatóvá tette a kibírhatatlant.

Prága

Helga abban a prágai lakásban született, amelyben ma is él. Kislányként, nyolc évesen kezdett naplót írni, akkor, amikor már érezhető volt a háború közeledte. A napló első oldalai a növekvő náci fenyegetésről számolnak be: a légiriadókról, a letartóztatásokról, a zsidó gyerekek iskolából való kitiltásáról, a Dávid-csillag kötelező viseléséről, a zsidó felnőttek munkától való megfosztásától és a folyamatosan fenyegető transzportálásokról.

Theresienstadt

1941 decemberében, nem sokkal Helga 12. születésnapja után a családot Theresienstadtba deportálták. A tábor valójában átmeneti hely volt: ide szállították azokat a zsidókat, akiket később Auschwitzba, vagy Treblinkába küldtek tovább.

Helgának és édesanyjának fogalma sem volt róla, mi vár rájuk. Azt gondolták, a háborúnak hamarosan vége szakad. “Mindössze 50 kilónyi csomagot vihettünk magunkkal, így csupán a ruháinkat pakoltuk be és még néhány, számunkra fontos dolgot. Én apró játékbabákat vittem, krétákat és vízfestéket”, emlékszik vissza Helga.

Theresienstadtba érve Ottót, Helga édesapját a férfiak barakkjába küldték, Helga pedig édesanyjával, Irenával maradt. Később a gyerekek számára külön házat jelöltek ki, ahová Helga is átkerült. Itt egy kicsit jobb volt a helyzet: még a vallási ünnepeket és a születésnapokat is megtarthatták.

Helga nem csak írta a naplóját, de számtalan rajzzal is illusztrálta, mivel édesapja egy titokban lányához eljuttatott papírfecnin ezt üzente: “Rajzold le, amit látsz!” A kislány ettől kezdve igyekezett mindent megörökíteni, amit csak lehetett. A sorbanállást az ételért, a mosdókat, egy TBC-s kislányt, a tömött várószobát az elsősegélyhelyen, embereket a priccseken.

A theresienstadti borzalmak – éhezés, járványok, tetvek, bolhák – ellenére a táborban pezsgett a kulturális élet. Sokan becsempészték a hangszereiket, az egyik rajzon pedig egy hegedűtrió látható, amint épp koncertet ad az egyik hálóbarakkban.

Auschwitz

1944 szeptemberében Helga nagybátyját és édesapját egy másik gettó építéséhez vezényelték. A kislány soha többé nem látta őket. Három nappal később őt és édesanyját is elszállították Auschwitzba, ahol a hírhedt sorbanállás következett: az idősebb nők és a kicsi gyerekek balra, a munkára alkalmasak jobbra kerültek. Az életben maradáshoz mindenképpen a jobb oldali sorba kellett bekerülni. A régebbi táborlakók suttogva igyekeztek segíteni: “Ne mondd, hogy beteg vagy, mondd, hogy képes vagy dolgozni! Ne áruljátok el, hogy családtagok vagytok!”

Szerencsére mindkettejüket jobbra küldték. Persze azt nem is sejtették, hogy egy megsemmisítő táborban vannak. A füstölgő kémények láttán Helgáék eleinte azt gondolták, egy gyár üzemel a tábor területén, hamar megtudták azonban, hogy a füst, amit látnak, a krematióriumból származik.

Freiberg és Mauthausen

Mindössze tíz nap tartózkodás után öt hónapra Freibergbe kerültek, ahol rabszolgaként dolgoztak – repülőgépalkatrészeket políroztak. Ezután egy 16 napos vonatozás után Mauthausenben kötöttek ki. Irena annyira gyenge volt, hogy alig bírt járni. Egyaránt szenvedett a fagyási sérülésektől, a tetvektől és a folyamatos, elviselhetetlen szomjúságtól. Noha felröppentek hírek arról, hogy a háború a végéhez közeledik, és néhány nő megszökött a táborból, Helga nem tartotta valószínűnek, hogy Irena végig tudná csinálni a szökést. Volt olyan négy napjuk, amikor ketten összesen két krumplit, egy fél csésze teát és két kanál cukrot ettek. 1945 május ötödikén a tábort felszabadították a szövetségesek. Ekkor Helgáék már öt napja nem ettek. Helga úgy véli, ha még egy napot ki kell bírniuk, édesanyja nem élte volna túl a megpróbáltatásokat.  

Újra otthon

A kislány és édesanyja visszatértek Prágába és elkezdték keresni Ottót. A nevét Theresienstadton kívül egyetlen tábori regisztrációs listán sem találták meg. Helga naplóját idén adták ki úgy, ahogy azt Helga annak idején megírta. Az előszóban Helga úgy fogalmazott, hogy noha “a stílus gyerekes és naív”, bármilyen változtatás hatással lett volna a történet hitelességére, írja a The Guardian.

Az, hogy Helga és édesanyja ne együtt éljenek, soha nem vetődött fel. Helga esküvője után teljesen természetes volt, hogy az ifjú pár továbbra  is közös lakásban marad Irenával, aki végül 84 évesen hunyt el. Helga kislánya egyszer megjegyezte, hogy nagymamája soha nem mosolygott. “Talán nem volt rá oka”, véli Helga.