Halottak napi vigasztaló
Így, november elseje környékén különösen elönthet bennünket a halál gondolata, a fájdalom szeretteink eltávozása miatt. Szeretnék valami szépet, igazán vigasztalót nyújtani ebből az alkalomból.
Man on the edge of pier
Mit mondanak a spirituális tanok, tanítók a halálról?
Egyik csodálatos kedvencemet, Dr. David R. Hawkins pszichológus professzort idézem: „Akárcsak az anyag és az energia, az élet sem pusztítható el, csak formát vált. Következésképpen a halál valójában csak a test elhagyását jelenti, az identitás érzése azonban folytonos. Az ‘én-érzés’ állandó, a fizikai testtől való elválás után is folytatódik. Tehát lennie kell ‘valakinek’, aki továbbmegy a mennyországba vagy más világokba, illetve, ‘aki’ azt választja, hogy újra testet ölt.”
Az összes vallás, spirituális tanítás egyetért abban, hogy valódi lényünket örökké létező lélekként definiálja, így a halál nem végső megsemmisülés, csak egy átmenet, egy fejezet lezárása, hogy egy újabba foghassunk. Vagyis életünk filmje nem egyestés nagy játékfilm, hanem vége-láthatatlan kalandos sorozat, megannyi hosszabb-rövidebb epizóddal. Rengeteg üzenet szól arról is, hogy az egymást szerető lelkek életeken át utaznak együtt, sosem szakadhatunk el tehát azoktól, akik közel állnak hozzánk. Az egész folyamatot a Szeretet elve vezérli, így nem lenne okunk félelemre, aggodalomra.
Üzenetek a másvilágról
Nagyon szerencsések vagyunk a mai korszakban, mert valamilyen oknál fogva rengeteg üzenet jut el hozzánk a „túlvilágról”, hogy ne féljünk és sírjunk tovább, emeljük fel a fejünket és örvendezzünk a végtelen Élet csodájának. Itt van az egyik legszebb, legvigasztalóbb elbeszélés Anita Moorjanitól, a történet egy hongkongi kórházban játszódott:
“2006. február 2-án meg kellett volna halnom. 4 éve küzdöttem a rákkal, amely addigra teljesen lerombolta a testemet. Kómába estem, és az orvosaim tudatták a családommal, hogy eljött az utolsó órám. Behunyt szemmel, eszméletlenül feküdtem az ágyon, mégis pontosan tudtam és érzékeltem, ami körülöttem történt. Különös volt, hogy 360 fokban láttam mindent és mindenkit egyszerre, ráadásul nemcsak a kórházi szobában, hanem azon túl is. Láttam a testemet is ott feküdni, de nem voltam hozzákötve. Érzékeltem a testvéremet is, aki Indiában volt, és épp rohant a repülőtérre, hogy ideutazzon, és még láthasson engem – ott voltam vele a repülőn. Ekkor érzékeltem az apámat és a legjobb barátnőmet, akiket nemrég veszítettem el. Kommunikáltak velem és vezettek engem. Ebben a különös, kiterjedt állapotban tudtam és értettem mindent.
