Hogyan ne adjunk tanácsot?- Pál Feri atya előadása

Sokan nem értik miért tudják „megoldani” mindenki problémáját, miközben a saját életükkel látszólag nem tudnak mit kezdeni. Hol vannak ebben a buktatók? A felnőtté válásról…

Valaki annyira alkalmatlannak érezheti magát, hogy ki sem jön otthonról, az az a tér amiben még némileg kompetensnek érzi magát. A munkahelyen mindent kérdez, vagy ha túlkompenzálja az alkalmatlanság séma keltette szorongást, hogy ne kelljen szembesülnie vele, inkább nem kérdez. Akkor sem amikor fontos lenne, lehet, hogy közben hatalmas hibákat vét, de „belenyugszik” abba, hogy ő erre képtelen.

Tovább mélyítve az előző alkalmak témáját kiderül, hogy az alapprobléma az, hogy tulajdonképpen sokkal alkalmasabbak vagyunk az életre, mint azt egymásról feltételezzük. Ezért állandóan tanácsokat osztogatunk, jól megmondjuk, kinek mit kellene csinálni és ez a nap végén büszkeséggel tölt el. Csak egyetlen dolog zavar, akkor a saját életemmel miért nem tudok mit kezdeni?

Feri atya ezzel szokta indítani a mentálhigénés képzést, 3 órán keresztül a leendő segítőknek szóló előadás témája: ne adjunk állandóan tanácsot. Minden ember a saját életének szakértője.

Egy tévéműsor azt tárgyalta, mit tehetünk azokkal, akiknek kicsi az önbizalma. Újból és újból elhangzott benne, hogy adjunk nekik. És miután ezt megtettük, szép lassan a magunkéra is rátalálunk. Szerintetek lehet valakinek önbizalmat adni?? De hát az a miénk, legföljebb annyit tudunk mondani: „hajrá, hajrá Margit néni!”

A látszat

Egy érdekes kutatás, melyet azokon végeztek, akik elmentek pszichológushoz személyiségfejlődésük érdekében. A kezelés végeztével fel kellett sorolniuk, mik voltak azok, amik úgy mellesleg nem segítettek ebben a folyamatban.

– kedves buzdítás: ez állt az első helyen. „Szedd már össze magad, Drágám!…Szívem, légy kicsit optimistább!” – ezt odáig tudjuk fokozni, hogy még fel is hajlítjuk a száját. „Smiley! De édes vagy, látod, így szeretlek, ugye milyen egyszerű volt?” Na, ezzel végképp nem érünk semmit…
– Második: ha valaki semmi mást nem tesz, mindössze okos könyveket olvas. Csak a szemüket csiklandoztatják vele. Hosszú távon a radikális személyiségfejlődésben ez maximum járulékos elem.
– Ha a problémám elmondom: ezzel csak pillanatnyi egyensúlyhoz jutok, fellélegezhetek. Persze van, hogy rengeteget jelent, de önmagában a tényleges változáshoz nem elelgendő.
– A tervezés. Az hogy kimondom, mit hogyan kellene csinálni. Ettől még semmi nem lett jobb.

A rangsor végén a következők szerepeltek még:
– idő jobb beosztása
– jó tanácsok
– belátás
– negatív visszajelzések, szembesítés

Mi az akkor ami segít?

A belső szakemberünk. Őt kell megszólítani: mondja meg ő, hogy legyen. Általában olyat szokott, amit el is bírunk. Egy értő meghallgatás bizalommal teli, a másik tudja, hogy nekem van belső szakértőm. Sokszor az hoz változást, ha valakinek egy értékére felhívjuk a figyelmet. Persze önmagában ez kevés, lényeges, hogy gyakorolja is azt amiben jó.

Személyesség, felszólítás, kihívás

Nem tudunk senki életének értelmet adni, maximum segíthetünk hogy rátaláljon arra.

Feri atya sokszor szembesül a kérdéssel: miért van, hogy Isten hagyja a betegséget? Itt két zsákutca lehetséges: ha vaki nem tud rá válaszolni és addig nem is hajlandó hinni. A másik, ha tud rá… „Mert Isten  tiszteli a szabadságunkat”, stb. Ez legfeljebb annyit jelenthet, hogy van egy mentőövem az óceánon, de szárazföld sehol. Bárminek csak akkor van értelme, ha személyemre vonatkozólag érkezik egy felszólítás vagy kihívás. Nem azért mert van egy mondatom, amit valaha kitaláltak. Az élet legfontosabb kérdéseire tettekben tudunk felelni. Pl. miért van szenvedés? Az én személyes válaszom erre: ahol van, ott igyekszem enyhíteni.

Előadónk másik kedvence: a Szentírás szerint „kérjetek és adatik nektek”. – „Atyám, nekem ez nem jött be. Azt kértem karira, hogy legyen olcsóbb a kötelező biztosításom… Hát lehet bízni Istenben?” A helyes kérdés, amivel valamire jutni is lehet: én bízom-e Istenben? Miért nem?

Felnőtté válás

Ahhoz hogy a felnőtt énemhez elérjek, elkerülhetetlen, hogy valami kényelmest ott kell hagyni. Úgy nem megy, hogy mindig azt szeretném, hogy Mami kicsit simogassa a talpamat. Mindez ellentmond a hétköznapi valóságnak, hiszen ott általában a kellemesbe bevackolunk, a kényelmetlen elől menekülünk. A ma embere szinte csak a kényelemért hajlandó áldozatot hozni.

Mint a mesékben, elindul a fiú, hamuba sült pogácsákkal. Sokszor ha szülői bölcsességeknek vesszük a pogácsákat, lassan el is fogyasztjuk őket. Amit anyám akkor mondott, az a mostani helyzetben nem állja meg a helyét. Például, lehet hogy az ifjú nem megy templomba pár évig. De ez nem baj, addig ő érlelődik, valami kényelmest otthagyott. Eltelik 10 év, és a gyerekét vinni fogja.
Arra is jó a próbatétel, hogy sokszor rájövünk, hogy a kényelmetlen helyzetben kibírhatatlanok vagyunk. Például, ha a férfi éhes…
Az ember találkozik az árnyoldalával, amin dolgozni kell. Ilyenkor természetes, hogy kicsit énközpontúvá, akár önzővé is válhat.

Végül elkerülhetetlen, hogy az élet hozzon egy váratlan sebződést. Ez a felnőtté válás utolsó szakasza. Valaki pl. szeretett volna gyereket, de nem lehetett neki, vagy betegen született. Ilyenkor belépünk a sötétségbe. Visszaút nincs, meg kell hát nézni, mi a saját felszólítás, kihívás jellegű válaszunk a nehézségre? És ekkor gyúlik egy belső fény, nem az amit olvastam, vagy hallottam. Végigveszem az életem: most már tudom ez fontos, ez nem. Lesz egy még kisebb kupac, azt továbbelemzem. A végső válasz pedig egyértelműen  a cselekvésben van…