Így előzhet meg egy értelmetlen párkapcsolati vitát
A reakcióinkban nem csak az adott helyzetre vonatkozó érzelmeinket sűrítjük bele, de benne van minden félelmünk, szorongásunk, fájdalmunk. Minden, ami a múltban történt. Minden, amivel éppen tele van a fejünk. A reakcióink ilyenkor nem a helyzetnek szólnak, nem a környezetünkkel kölcsönhatásban működünk. Olyan az egész, mintha egy monodrámát játszanánk, amiben mindenki más csak díszlet. Ez pedig nemcsak félreviszi a másikkal való interakciónkat, nemcsak a kommunikáció, de a kapcsolat maga is könnyen sérül.
…. most irányítsd a figyelmedet a lélegzetedre… Kényelmes fotelban ülök, a hátam egyenes, kezem a combomon pihen, szemem csukva. … irányítsd a figyelmedet arra, ahogy a levegő ki-be jár a testedben… Könnyűnek hangzik. Beszívom a levegőt, emelkedik a mellkasom, megtelik a tüdőm. Kifújom a levegőt, figyelem, ahogy kiáramlik az orromon, a számon. Mondjuk inkább a számon. Igen, ha figyelem a légzésemet, akkor mindig inkább a számon fújom ki a levegőt. Hiába, belém égett a Pilates légzéstechnikája. Pedig mennyire nehezen ment az elején! Rengeteget bénáztam azzal, hogy jól vegyem a levegőt a bonyolultabb gyakorlatoknál. Mondjuk mindennel rengeteget bénáztam. Akkor vártam a fiam. Imádtam azt az egész időszakot. Talán soha nem voltam még annyira nyugodt, mint akkor… …ha elterelődött a figyelmed, gyengéden tereld vissza a légzésedre… Hupszi. Szóval: beszívom a levegőt, emelkedik a mellkasom, megtelik a tüdőm. Aztán kifújom, figyelem, ahogy kiáramlik a levegő az orromon és a számon. Annyira durva: konkrétan nehéz beszívni a levegőt. Mintha lenne bennem valami gát, ami akadályoz a légzésben. Ugyanezt érzem mostanában a magánéletemben is. Valahogy nehéz befogadnom a pasim felől érkező érzéseket. De vajon mi tart vissza? Mitől lettem ilyen bizalmatlan? Bizalmatlanság ez egyáltalán? …ha elterelődött a figyelmed, gyengéden tereld vissza a légzésedre… Ó. Szóval: beszívom a levegőt, emelkedik a mellkasom…
Hogy mi az ördög ez az egész?
Ez egy tízperces ülő meditáció egy részlete a tudatos jelenlét gyakorlására. Pontosabban az, ami egy tízperces ülőmeditáció instrukciója során az agyamban játszódik. A feladatom egyébként nem más volt, mint tíz percen át figyelni a saját légzésemet. Csak azt. Megfigyelni mi történik, milyen érzéseket kelt mindez bennem, hogyan vagyok jelen a helyzetben. Ahogy láthatta, nem volt könnyű. Legalábbis kezdetben, amíg bele nem jöttem, nem volt az. Önnek vajon jobban menne? Talán. De a pörgő nyugati elménk nem éppen ehhez van hozzászokva.
A figyelmünk ugyanis alapvetően hajlamos elkavarodni a jelenből. Ilyenkor a múltban bolyongunk az emlékek között, történeteket játsszuk le újra és újra, vagy a jövőn aggodalmaskodunk, igyekszünk felkészülni mindenre, forgatókönyveket gyártunk, lehetőségeket mérlegelünk. Aztán megesik az is, hogy a figyelmünk egy kósza gondolat után ered, fantáziatörténeteket szövögetünk, vagy éppen igyekszünk kimászni a mindent elborító érzelmekből. De bárhol is járunk, az nem itt van. Nem itt és most.
Általában nincs is ezzel semmi baj, az elménk kóborlása természetes. A tervezés segít a céljaink kialakításában, a múlt megértése és megdolgozása segít a fejlődésben, a fantáziánkban való utazás pedig közelebb visz a mélyebb, nem tudatos érzelmeinkhez. Baj akkor van, ha akkor is nehezen tudunk jelen lenni helyzetekben, ha szeretnénk, ha a gyerek hangos álmodozása helyett a másnapi feladatainkon agyalunk, ha nem tudunk egymásra hangolódni partnerünkkel, nem tudunk feloldódni és örömet találni abban a tevékenységben, amit éppen végzünk, vagy éppen képtelenek vagyunk a félelmeinken, szorongásainkon, fájdalmunkon kívül másra koncentrálni.
Ilyenkor pedig nemcsak azzal szembesülünk, hogy nem tudjuk megélni a szép dolgokat a napunkban, hogy nem tudunk örülni a váratlan napsütésnek, nem tudunk együtt nevetni a gyerekkel a konyhai maszatolás közepette, vagy élvezni azt, hogy végre hátradőlhetünk. Ilyenkor az adott helyzetre sem vagyunk képesek reagálni. Pontosabban: a reakcióinkban nem csak az adott helyzetre vonatkozó érzelmeinket sűrítjük bele, de benne van minden félelmünk, szorongásunk, fájdalmunk. Minden, ami a múltban történt. Minden, amivel éppen tele van a fejünk. A reakcióink ilyenkor nem a helyzetnek szólnak, nem a környezetünkkel kölcsönhatásban működünk. Olyan az egész, mintha egy monodrámát játszanánk, amiben mindenki más csak díszlet. Ez pedig nemcsak félreviszi a másikkal való interakciónkat, nemcsak a kommunikáció, de a kapcsolat maga is könnyen sérül. Így lesz egy elfelejtett tejfölből éktelen kaffogás, a gyerek szakadt pulcsijából indulatos oktatómonológ, és épp így címkéz minket alkalmatlannak a főnök is egy el nem küldött levél miatt. Így lesz egy lényegtelen történésből konfliktus. Egy konfliktus, aminek láthatatlan a gyökere.
