Jó amerikaiak vagyunk! Megmentjük szegény kis indiánokat!

Természetesen egyenlőségről semmiképp nem eshet szó olyan esetekben, amikor egy állami beavatkozás folytán sok ezer családot szakítanak szét, s kényszerítik az egyébként szeretetben és gondoskodásban élő gyerekeket más kultúrával, más hagyományokkal, más értékrenddel rendelkezőkhöz. Csak most nem kiirtották őket, mint Kolombusz idején, hanem sokkal dörzsöltebb módszerekhez folyamodva elvágták a gyökereiket, megfosztották őket a szeretteiktől, ráadásul úgy, hogy lehetőleg felnőttként se tudják megtalálni eredeti családjukat.

Persze erről sokáig nem volt szabad beszélni. Hiszen nem lehetünk elég hálásak a nyitott és toleráns (!) fehér amerikaiaknak, akik félretéve mindenféle faji előítéletet, áldozatos munkával felnevelték az otthon olyan nagy szegénységben és nélkülözésben élő kis rézbőrűeket. Ki kérte erre őket? Senki. Kinek ártott a törvény? Minden érintett indián törzsnek, hiszen egy idő után már egyértelművé vált: ha ilyen mértékben zajlanak tovább az örökbefogadások (ne felejtsük el: örökbe fogadni árva gyerekeket szokás, vagy olyanokat, akiknek a családja nem akarja vagy nem tudja felnevelni a kicsiket!), az a még meglévő törzsek fennmaradását sodorja veszélybe.

Az Indián Ügyekért Felelős Hivatal, valamint az Amerikai Gyermekek Hivatala támogatásával megvalósult adoptálási őrület kilenc éven át tartott. Nagyjából ötven szerv működött közre a sok kisgyerek elhelyezése során. A lényeg – mint azt egy idő után a propagandaszövegek ellenére mindenki láthatta – az volt, hogy szisztematikusan eltávolítsanak egy teljes gyermekpopulációt a hazájukból, családjukból, örökségükből.

A program vezetője Arnold Lyslo „felvilágosult örökbefogadási gyakorlatnak” nevezte az Indián Adoptálás Projektet, amely szerinte lehetővé tette, hogy csillapodjanak a faji különbségekkel kapcsolatos előítéletek, amelyek korábban megakadályozták a bennszülött gyerekek örökbefogadását. „Többé senki nem mondhatja, hogy az indián gyerek elfelejtett gyerek!”, hangoztatta büszkén Lyslo. S bár az időközben az érintett indiánok között végzett felmérés egyértelműsítette, amire egy fehér sem mert gondolni, hogy az indiánok szívesebben vennék, ha a gyerekek maradnának, és inkább nemet mondanának a fehér családok nyújtotta áloméletre (?), ha lenne választásuk, senki nem foglalkozott velük.

Ehelyett a kérdéses 9 évben az emberi jogok és az egyenlőség győzelmét ünnepelték Amerika-szerte, miközben egyértelmű volt, hogy valójában egy összehangolt, a legfelsőbb szintről irányított megsemmisítési törekvésről van szó, aminek egyetlen célja, hogy ellehetetlenítse az indián törzsek fennmaradását.

Végül a rémálomnak – legalábbis első részének – az Indian Child Welfare Act (Indián Gyermekjóléti Törvény) vetett véget, amely komoly akadályokat állított az indián gyerekek nem indián családokhoz történő elhelyezése elé. Ezzel sikerült megállítani az örökbefogadási lázat, ám a már adoptált gyerekek nem térhettek vissza családjaikhoz, ráadásul a hanyagul végzett papírmunka miatt sokan felnőttként sem találták meg szüleiket, testvéreiket.

A fehér családok pedig természetesen nem tettek semmit azért, hogy a kis adoptáltakat megismertessék saját kultúrájukkal, történelmükkel, hagyományaikkal. Nem is akarták. Ahogy az egyik örökbefogadó anya kijelentette adoptált indián gyerekének: „Bármit is teszel, egy pogány fajhoz tartozol, akiknek az egyetlen reményük a megváltásra az, ha beolvadnak a fehérek kultúrájába.”

„Gyökerek nélkül nőttünk fel, ami óriási terhet rótt ránk”, mondja Roger St. John, egy 49 éves férfi, akit négyévesen ragadtak ki a családjából három bátyjával, és mivel semmiféle hivatalos irat nem készült az örökbeadásról, Roger – sok sorstársához hasonlóan – sosem találta meg a családját. „Haragosan és nyomorultul nevelkedtünk”, teszi hozzá St. John.

A bennszülött adoptáltak közül nagyon sokan az úgynevezett Split Feather-szindrómában szenvednek. Így hívják azt a tünetegyüttest, amelyet a törzsi identitás elvesztése és egy nem befogadó, idegen világban történő felnevelkedés vált ki. A Lost Bird (elveszett madár) egy másik ilyen kifejezés. Eredetileg egy lakota kisbaba, egy 1890-ben örökbefogadott kislány kapta ezt a nevet, aki tinédzserkorában fellázadt és emiatt visszavitték saját családjához, ahová azonban immár nem tudott beilleszkedni. Felnőve három gyermeke született, ám mindhármat elvesztette, végül 30 évesen maga is meghalt. A hivatalos diagnózis influenza volt, ám figyelembe véve az egész életén át tartó megaláztatásokat, kirekesztést, izolációt, szegénységet és nélkülözést, nem csoda, hogy Lost Bird ilyen korán elhunyt. És ez csak egy eset a sok közül, hiszen az Nagy Adoptálás Korszak, ahogy sokan nevezik, a mai napig érezteti hatását azon a számtalan, azóta felnőtt gyereken keresztül, akik egész életükben nem tudták megtalálni sem a családjukat, sem önmagukat, nem beszélve a szülőkről, akik soha többé nem látták viszont gyermekeiket.

1941 és ’67 között becslések szerint az indián családokban élő gyerekek 85 százalékát adták örökbe. Az indián törzsek, akik – legyünk őszinték – azóta élnek át újabb és újabb traumákat, hogy a fehér ember a XV. században partra szállt Amerikában, 1941-től ismét szembesült azzal, hogy nekik jogaik saját szülőföldjükön nincsen. Az indián közösségek tehát ismét gyászoltak. Sokan fojtották fájdalmukat alkoholba, lettek öngyilkosok, vagy produkáltak különböző testi-lelki-mentális tüneteket.

Noha az Indian Child Welfare Act beiktatását követően az éppen soros kormányzat számos programot indított az adoptált gyerekek problémáin, egy ilyen generációs, történelmi traumát nem lehet néhány gyors lefolyású intézkedéssel helyrehozni. A gyerekek mostanra mind felnőttek. Voltak köztük, akiknek szerencséje volt és az örökbefogadó család úgy nevelte fel őket, mint a sajátjukat. Másokat újra és újra szembesítették alacsonyabb származásukkal, másságukkal, értéktelenségükkel. Identitásuk egyikőjüknek sincs. Kiemelkedően magas számban vannak köztük depressziósok, alkoholisták, kábítószerfüggők, mentális zavarral küzdők. Kihez fordulhatnának segítségért? A családjukat már elhagyták, otthonuk nincs, a szüleiket, testvéreiket nem ismerik. A program tehát jól működött: sikerült egy teljes generációt ellopni és tönkretenni. Mert úgy látszik, még mindig nem volt elég az évszázadok óta tartó tortúrából. Talán azért, mert a fehér ember utálja, hogy újra és újra szembetalálkozik azok leszármazottaival, akiket majdnem teljesen sikerült kiirtani…