Kedves szülőtársak, szóljatok légyszi, ha tetűt találtok a gyerekben!
A tetvek nem jégből, kőből és varázslatból materializálódnak, hanem átmásznak egyik fejről a másikra. Az a jó fej, aki szól, a szégyenkezéstől, sunnyogástól csak rosszabb lesz a helyzet.
Tetvekkel a hajában jött haza a gyerek a táborból. Egy pillanatra ugyan kirázott a hideg, de hát ilyenkor nem nyafogni kell, hanem cselekedni a jól ismert módszer szerint, amiről már többször is írtunk, nem fárasztanék most vele senkit.
Tetűirtás után, következő lépésként pedig elkezdtem értesíteni a gyerek barátnőinek – akikkel együtt táborozott, és akikkel gyakran van együtt – a szüleit, hogy ez volt, ellenőrizzék le a saját gyerekük haját, biztos, ami biztos. Mindenki jó fej volt, megköszönte, hogy szóltam.
Érdekes módon azt senki sem mondta, hogy ja, persze, tudom, mert az enyémben is találtunk tetűt. Ami vagy azt jelenti, hogy a tetvek csak úgy maguktól materializálódnak jégből, kőből és varázslatból, nem pedig átmásznak egyik fejről a másikra – habár ez nem túl valószínű. Ennél sokkal életszerűbb, hogy valaki itt sunnyog, és „elfelejtette” közölni, hogy az ő gyerekével ugyanez a helyzet. Vagy, amibe bele se merek gondolni, fel sem tűnt, hogy a lánya fejében hetek óta tetvek vannak.
Oké, most úgyis a píszí utáni világban élünk, nyíltan kimondhatjuk, amit gondolunk: tetvesnek lenni iszonyat ciki. Állati nehéz odaállni más szülők elé, és jelezni, hogy te figyi már, a kölyköm hajában paraziták ütötték fel a fejüket, ha jót akarsz magadnak, elő a permetezővel! Helyette inkább a gyerek lelkére köti az ember, hogy senkinek egy szót sem, kiirtjuk a tetveid, és volt probléma, nincs probléma. Csak el ne mondd senkinek, ugye nem akarod, hogy kicsúfoljanak?
