Ki ver ma?

A magyar iskolák – minden látszat ellenére – nemzetközi összehasonlításban – a „nyugalom szigetei” akkor is, ha a pedagógusok ellen, illetve általuk elkövetett erőszakformák sokkal durvábbak, sokkal látványosabbak manapság, mint néhány évtizede. A magyar pedagógusok jó része egyre veszélyesebbnek tartja a helyzetet, de a dolognak ők maguk is okozói. Vekerdy Tamás és Pokorni Zoltán is a témában tartott kerekasztal-beszélgetés résztvevője volt.

Miközben szerdán, a miskolci avasi lakótelepen a Jobbik által szervezett felvonulás résztvevői a roggyant házak között menetelve a jobb közbiztonságért tüntettek, addig Budapesten az X Kommunikációs Központ rendezvényén az iskolai erőszak mibenlétéről diskuráltak szakemberek.

A véletlen egybeesés azért is érdekes, mert Vekerdy Tamás pszichológus és Pokorni Zoltán fideszes oktatáspolitikus mellett két olyan iskola vezetője is résztvevője volt az eszmecserének, amelyek diákjai között jó eséllyel akár a lakótelep pár lakója is ott lehet.

Egyikük, Dr. Pásztorné Bakó Márta a miskolci II. Rákóczi Ferenc Általános és Magyar-Német Két Tanítási Nyelvű Iskolát igazgatója, míg Molnár-Gál Béla atya a kazincbarcikai Don Bosco Általános Iskola, Szakiskola, Szakközépiskola és Kollégium igazgatóhelyettese.

A beszélgetés a „több-e ma az erőszak az iskolában?” általános kérdéssel indul, amelyre Vekerdy Tamás felhívja a figyelmet: míg a 40-es években súlyos kihágásnak egy a tornasorból kilógó tornacipő orra számított, addig ma a nemi erőszaktól a drogon át a testi sértésig minden előfordul. Pokorni Zoltán szerint nem jelenthető ki egyértelműen, hogy több ma az incidens, hiszen nem áll rendelkezésünkre átfogó felmérés. A politikus inkább azzal magyarázza a pedagógusok ezzel kapcsolatos rossz érzését, hogy a különböző iskolai történések ma mind nyilvánosságra kerülnek, ráadásul fel is erősödnek a médiában. Felhívja a figyelmet az általános iskolák esetében a földrajzi változóra is (elmaradott térségek kontra Nyugat-Magyarország), illetve az iskolatípusok közti különbségekre (a szakiskolákban a legrosszabb a helyzet, míg a gimnáziumokban szinte nem történik erőszak). Mindemellett – húzza alá – nemzetközi összehasonlításban a magyar iskolák a „nyugalom szigetei”.

Nem osztja maradéktalanul e nézetet a miskolci iskola igazgatónője, aki szerint valóban több az erőszak, a pedagógusoknak pedig nincsen eszköze annak kezelésére. Pásztorné Bakó Márta szerint módszertant kellene változtatni, illetve egységbe kellene kovácsolni szülőket, tanárokat, gyerekeket ahhoz, hogy a probléma kezelhető legyen.

A börtönviselt gyerekeket is padjaiban tudó kazincbarcikai Don Bosco Általános Iskola, Szakiskola, Szakközépiskola és Kollégium igazgatóhelyettese némileg csípősen válaszol: az eszköz maga a pedagógus, hiszen a nevelés a „szív dolga”- mondja azt sugallva, hogy sok problémáért maguk a tanárok is felelőssé tehetők.

A résztvevők az agresszió mibenlétéről beszélve egyetértenek abban, hogy egyáltalán nem új jelenség, hiszen volt és lesz, az emberi viselkedés egyik alaptulajdonsága.

A kezelése annál inkább problémás. Pokorni szerint, amennyiben megtanuljuk, megtanítják kezelni, kordában tartani, teremtő erőforrás is lehet. Vekerdy azt emeli ki, az agresszió kezelhetőségét nagyon erősen befolyásolja a társadalom egésze. Egy frusztrált, sikertelen, örömtelenül tanított gyermekben – aki sokszor családi környezetben sem kap jobbat – sokkal komolyabb agresszió gyűlhet fel. A gond az – fogalmaz -, hogy iskolarendszerünk pontosan erre predesztinálja őket, hiszen sikerélmény és a világ kitárása helyett hasznosíthatatlan tananyagot próbál beleverni a diákok fejébe. Az iskoláztatás nagyon fontos, ám a mostani rendszer – hangsúlyozza – a meglévő minimum 8 intelligencia-fajtából csupán egynek (értelmi) és annak is csak egy részét, a verbális intelligenciát fejleszti és ismeri el.

Az agresszió különböző formáinak legfőbb – a résztvevők által egyébként nem palástolt – résztvevői, a roma származású, illetve mélyszegénységben élő gyerekek estében ez azért óriási probléma – derül ki -, mert általában éppen a verbális értelmi intelligencia terén a legelmaradottabbak, vagyis extra hátrányba kerülnek.

„Könnyebb rossznak lenni, mint butának” – önti mondatba a fentiek lényegét a Don Bosco tanára. Szerinte arra kellene törekedni – teszik is ezt a gyakorlatban -, hogy a családihoz hasonló hangulatot teremtsenek az iskolákban, hiszen „józan paraszti ésszel” nem akarnak egyebet elérni, mint a gyerekek társadalmi beilleszkedését elősegíteni. Ehhez passzol Vekerdy véleménye is, aki szerint a rengeteg felesleges, használhatatlan lexikális tananyag helyett (amely „kiöli” a gyerekekben meglévő természetes kíváncsiságot, illetve unalmasnak és érthetetlennek állítja be az amúgy érdekes és csodálatos világot) az élményadásra, a kompetenciák megfelelő fejlesztésére kellene helyezni a hangsúlyt. Az egyre agresszívabbá, türelmetlenebbé váló társadalom, családi élet mind okozója a gyermeki, fiatalkori agressziónak, mely lényegében „csupán” válaszreakció – sommáz Vekerdy.

Kevés szó esik a beszélgetésen a pedagógusok felelősségéről, azért Pokorni néhány pontokba szedett agresszió-csökkentő „ötlete” között végre felvetik a hallgatóságnak ezt az aspektust is. Jelesül, hogy vannak pedagógusok, akik évek alatt nem képesek megtanulni az általuk tanított gyerekeknek még a nevét sem; hogy sokan közülük szereptévesztésben vannak, elvárják, hogy a gyerekek csendben hallgassák őket „előadás” közben; nem beszélnek egymással a tanáriban, de a szülőkkel sem.

A szó a pedagógusképzésre is ráterelődik, például – ugyancsak Pokorni felvetése -, hogy nincsenek roma tanárok, a pedagógusokat nem képezik ki a kritikus helyzetek megoldására, stb. A résztvevők ugyancsak felvetik a közoktatás törvényben szabályozott részeit, Vekerdy Tamás szerint sokkal kevesebb szabály, mellette pedig sokkal több lehetőség kellene ezen területen. Szerinte – és ezzel a többiek is egyetértenek – az élménypedagógia irányába lenne keresnivalónk: kevesebb tananyag, több praktikus tapasztalat. Jellemző – említi meg a pszichológus -, hogy hazánk első élménypedagógiai könyvét a Szegedi Rendőrkapitányság adta ki és nem valamely pedagógiai szakmai szervezet.