Láthatatlan barátok – jó, hogy vagytok!

Sokszor találkozok utcán alsó tagozatosokkal, ahogy egyedül szállingóznak haza az iskolából délután. Sokan közülük halkan beszélnek magukban – hogy kihez, azt csak ők tudják. Fura ilyen látni, pedig, a láthatatlan barátok gyerekkorban nagyon gyakori, és teljesen természetes jelenség.

Azt teljesen természetesnek vesszük, hogy amíg gyerekeink kicsik, gyakran személyesítik meg játékaikat, babáikat, plüssállataikat, és tesznek úgy, mintha élnének. Beszéltetik őket, történeteket találnak ki, amelyekben ők a szereplők. Vannak azonban gyerekek (felmérések szerint minden harmadik), akik ennél kicsit tovább mennek és megteremtik maguknak a láthatatlan barátokat.

A láthatatlan barátok lehetnek emberek, állatok, vagy bármilyen fantázia-szülte teremtmények, magányosak vagy csoportban jelentkezők. A gyerekek tűpontosan képesek leírni, hogyan néznek ki ezek a titkos társak, milyen szokásaik vannak, hogyan öltöznek, miként viselkednek. Egy-egy ilyen barát sokszor évekre a gyermek – és a család – részévé válik.

Emlékszünk a Csokoládé című filmből a kislány, Anouk láthatatlan kengurújára, Pantoufle-re? Az állat mindig híven tükrözte Anouk aktulális lelkiállapotát, pontosan mutatva, hogy ő az egyetlen biztos pont az állandóan változó otthonú gyerek életében, és csak akkor ugrált ki Anouk életéből, amikor végre megállapodtak az álmos kis francia városkában, és anyja végre békére lelt.

Ám sok láthatatlan barát – az igaziakkal hasonlóan – nem mindig működik együtt! Sokszor például hiába hivja őket a kisgyerek, nem jelentkeznek, vagy épp túl sokáig maradnak, túl hangosak, nem osztják meg a gyerekkel értékes kincseiket, vagy csínytevéseket követnek el, mint Pumukli.

Minél kisebb egy gyerek, annál homályosabb számára a határ valóság és képzelet között, de azért a láthatatlan barátok esetében mindegyik tudja, hogy csak nekik valóságosak, másoknak nem.

Miért van rájuk szükség?

Elsőre azt gondolhatnánk, hogy az a gyerek, aki láthatatlan barátot kreál magának, bizonyára nagyon magányos, vagy szociális problémákkal küzd. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Viszont az igen, hogy sokkal nagyobb esély van arra, hogy egy gyerek ilyet kitaláljon, ha van saját ideje, ami nincs betáblázva, és amit egyedül tölthet. Természetesen gyakran előfordul, hogy egy gyerek azért talál ki magának barátot, mert bajban van – ilyenkor a fantázialények egyfajta vigaszként szolgálnak, gyógyírok azokra a sebekre, amelyek a gyermek lelkén alakultak ki. Sokat segítenek a láthatatlan barátok akkor is, ha a gyermekben sok a félelem, a bizonytalanság, esetleg gyakran megbüntetik, s képzeletben ilyenkor a teremtett barátra „fogják” a rosszaságot.

Hogy reagáljunk szülőként?

Ha a gyermekünknek van láthatatlan barátja, semmiképp ne ijedjünk meg, attól meg óvjon az ég, hogy netán kinevessük, vagy ne vegyük komolyan őt! Örüljünk neki, hogy gyermekünknek ilyen jó fantáziája van. Ha engedi, kérdezgessük őt a titokzatos barátról, hátha ezzel többet tudunk meg gyermekünk lelkének aktuális küzdelmeiről, érdeklődési köréről, vágyairól, félelmeiről!

Persze azért nem szabad bármit megengedni a „barátnak”: ha gyermekünk ragaszkodik hozzá, hogy pármedig a titkos lényecske dobálta szét a szobában a legókat, érdemes meghúzni a határokat. Ám arra figyeljünk, hogy semmiképp ne okozzunk sérülést a gyerekünknek azzal, hogy véletlenül kiszalad egy olyan mondat a szánkon, mint „hagyjál már ezzel a hülyeséggel, elegem van az agymenéseidből, mind a ketten tudjuk, hogy láthatatan barátok nem léteznek”. Helyette inkább próbálkozzunk olyasmivel, mint „nem érdekel, ki csinált ilyen rendetlenséget, neked kell elpakolnod!”

Ha pedig a gyerek engedi, menjünk bele a játékba! Például megteríthetünk az asztalnál a láthatatlan barátnak, készíthetünk neki fekhelyet, de persze azért arra nagyon vigyázzunk, nehogy „elvegyük” a barátot gyermekünktől – itt ugyanis nagyon fontos, hogy ő irányíthasson.

Nem is gondolnánk, milyen sok előnye van egy ilyen barátnak a gyerek fejlődése szempontjából! Számos felmérés bebizonyította, hogy azok a gyerekek, akik teremtenek maguknak egy láthatatlan társat, elsajátítják azt a készséget, hogy egy dialógusban mindkét oldalt lássák, kipróbálnak különböző szerepeket, hamarabb megtanulnak elvont módon gondolkodni és rendkívül eredeti ötleteik lesznek az élet minden területén.