Megbántam, hogy gyereket szültem!

Laura egyáltalán nincs egyedül. A Facebookon találomra beütött kulcsszavakkal néhány perc alatt egy sor olyan oldalt találni, amik olyan nőket, pontosabban anyák a tagjaik, akik nem akarnak / akartak anyák lenni, akik megbánták, hogy gyereket szültek. A legaktívabbnak a Megbántam, hogy gyerekeim vannak (I Regret Having Children, IRHC) csoport bizonyult, ahol napi szinten özönlenek a panaszkodós, keserű, dühös posztok, például ilyenek:

„Utáltam, utáltam, utáltam a helyzetet, amiben találtam magam! Azt hiszem, a legjobb kifejezés arra, amit éreztem az, hogy csapdába estem. Miután megszületett a gyerekem, rájöttem, hogy utálok egy csecsemő anyja lenni, de akkor már késő volt. Nem sétálhattam el, hogy egyedül éljek, de nem is bírtam elviselni a tudatot, hogy ezentúl a gyereknevelésről szól majd minden. Úgy éreztem, hogy az életem nem más, mint egy középosztálybeli börtön.”

Hasonló bejegyzéseket találunk az Anyák, akik nem akarnak a gyerekeikkel és a családjukkal vesződni (Mothers who don’t want to be bothered with their kids n the family), az Anyaság megbánása (Regretting motherhood), vagy az Utálom a gyerekeimet (I hate my children) csoportokban is.

Nem csak nők, hanem férfiak is posztolnak az IRHC-be. Ők olyan apák, akik nem tudják kezelni az új helyzetet, amit a gyerek érkezése idézett elő: „Én csináltam a gyerekeimet, úgyhogy az a dolgom, hogy gondoskodjak róluk, és fogok is az utolsó percemig. De képtelen vagyok megszabadulni attól az érzéstől, hogy hiányzik az életem. Érez valaki hasonlóan férfitársaim közül?”

A posztolók legtöbbször az alvásmegvonást, a monotóniát, az anyagi bizonytalanságot, a szabadság elvesztését, vagy simán azt a tényt hangsúlyozzák, hogy nem szeretik a gyerekeket, és bevallják: azt kívánják, bárcsak a gyerekük sosem született volna meg. Sokan hozzáteszik, hogy csupán férjük / feleségük nyomására engedtek a gyerekvállalásnak, és nagyon megbánták, hogy nem voltak határozottabbak. Pedig egy ilyen döntést már nem lehet visszacsinálni. Ilyenkor marad a mindenki számára rossz helyzet, amiben a leginkább természetesen a kiszolgáltatott gyerek sérül, s viszi majd tovább egész életében a súlyos terhet: feleslegesen született meg, nem akarták őt, csak teher a szülei (vagy legalábbis az egyik szülője) számára.

Mivel úgy tűnik, a közösségi oldalak magukkal hozták a korábban teljes mértékben tabunak számító témák megbeszélésének lehetőségét, a gyerekvállalást megbánók is egyre hangosabban és bátrabban hallatják a hangjukat. A bevállalósok között talán a leghíresebb egy francia pszichoanalitikus (!) és írónő, Corinne Maier, aki könyve, a 40 érv, miért ne vállalj gyereket hatalmas megbotránkozást keltett egyfelől, viszont óriási sikert másfelől azok körében, akik megbánták, hogy gyerekeik lettek, illetve akik bizonytalanok voltak magukban és legfeljebb nyomás hatására vállaltak volna utódokat,  s most végre megerősítették őket: nem kell mindenáron erőltetni a dolgot, ha ennyire nem fűlik hozzá a foguk.

A szellem kiszabadult a palackból, s innentől kezdve özönleni kezdtek a bevállalós cikkek, blogok, fórumok. Egy hatvanéves hölgy, bizonyos Isabella Dutton például a Daily Mail hasábjain jelentette ki három éve, hogy életében nem bánt meg semmit annyira, mint azt, hogy szült két gyereket, majd hozzátette, hogy biztosan tudja: nélkülül boldogabb és kiteljesedettebb lett volna az élete. Németországban Sarah Fischer regényt személyes tapasztalataiból arról, milyen szörnyű is anyának lenni.

Nos, nehéz minderre mit mondani. Hiszen egyfelől teljesen elfogadható, ha egy nő úgy érzi, nem kíván gyereket szülni – szíve, joga, ha így érez, valószínűleg jobb is, ha nem teszi. Azt is tudjuk, hogy szülés után rettenetesen fel tud borulni egy nő hormonális háztartása, s ennek következtében – na és persze olyan „mellékes” körülmények miatt, mint a kialvatlanság, a megváltozott testkép és testtudat, az állandó készenlét, a félelmek, a tapasztalatlanság, stb – könnyen hozhatják olyan idegállapotba a nőt, hogy feltegye a kérdést: alkalmas vagyok egy gyerek felnevelésére? Biztos, hogy képes leszek erre?

Ám most nem erről van szó. Hanem arról, hogy valaki úgy vállal gyereket, hogy tudja: nem akar igazán anya / apa lenni. Ez pedig felelőtlenség és önzőség egyaránt. Persze vannak kivételek, amikor egy nő vagy férfi elképzelni sem tudja az elköteleződésnek és a felelősségvállalásnak ezt a szintjét, aztán amikor megszületik a baba, egyszer csak ő is anyává, apává válik.

A gyermekük születését megbánó szülők sokan vannak, sokféle okkal, indítékkal, érzéssel és háttérrel. Mindenkinek megvan az egyéni története, a saját feldolgozatlan traumája, rossz gyerekkora, satöbbi, satöbbi. Nem lehet egy kalap alá venni őket. Egy dolog viszont biztos: ha egy nő vagy férfi biztosan érzi, hogy nem szeretne szülővé válni, fontosabb neki a saját önállósága, szabadsága, esetleg olyan nagyot sérült gyerekként, hogy amiatt nem mer gyereket vállalni, az ne tegye. Mert az ilyen dolgok tovább öröklődnek és sosincs jó végük – eleve végük sincs.

Laurának az idő múlásával könnyebb lett: ahogy a fia növekszik, egyre kevésbé érzi magát odaláncolva a kiságy mellé, hiszen már nem kell minden pillanatban figyelnie a gyerekére. Ennek ellenére még mindig úgy érzi: rossz döntést hozott. Minderről férjével is sokat beszélt, aki emiatt sokkal többet vállalt a szülői feladatokból, hogy Laurának könnyebb legyen. Reméljük, a kisfiuk ezáltal kisebbet fog sérülni…