„Meghalok a lelátón!” – szülői vallomások + videó!

Komoly nézettséget ért el a videómegosztókon az a rövid jelenet, melyet az olimpián csípett el egy szemfüles operatőr. Az egyik amerikai tornász szülei teljes átéléssel „szenvedték végig” lányuk gyakorlatát. A Családháló annak próbált utánajárni, vajon tényleg ennyire idegölő érzés-e saját gyermekedet versenyezni látni?

Grimaszok, görcsök, bekiabálások. Az olimpikon szülei teljes eksztázisban ültek a lelátón, szinte együtt mozogtak lányukkal. Három szülőt arról faggattunk, ők vajon miképp élik meg, ha saját gyermeküket látják versenyhelyzetben?

Borzasztó – foglalja össze tömören véleményét Eszter, aki évek óta hajnalonként kel, hogy fia odaérjen úszóedzéseire. A probléma ott kezdődik, mikor élesbe fordul a történet, mikor kiderül, hogy van tehetsége hozzá. Amíg csak hobbi szinten ment az úszás, én sem izgultam – mesél a fordulópontról. Mint mondja, egy verseny számára iszony stressz. – Milán feláll a rajtkőre, és teljesen laza, én pedig már akkor izzadni kezdek. Elsőként azért, nehogy idő előtt startoljon, és kizárják, utána pedig azért, hogy minél jobban menjen. Tolnám előre, segítenék neki valahogy, de nem tudok. Nem kapok levegőt, teljesen kiver a víz. Megszűnik a külvilág. Meghalok a lelátón.

Pedig Eszter is versenyszerűen sportolt, de mint hangsúlyozza, azt a stresszhelyzetet képes volt kontrollálni, ezt azonban egyszerűen lehetetlenség.

Nehéz megfogalmazni, mit is élek át egy edzésen, pláne egy meccs alatt – vallja Ildikó, aki évek óta a hét szinte minden napján viszi edzésekre kisfiát. – Szuggerálom a labdát, nem egyszer nekem is lendül a lábam, ahogy kilép egy beadásra. Feszült vagyok végig. Le sem tudom venni a szemem a pályáról. Ildikó azért is tartja ezt hihetetlennek, mert korábban sosem volt oda a fociért, még a tévében sem különösebben kötötte le. Ma pedig ezzel kelek, és fekszem, de egy anyának ez nem teher – fűzi hozzá.

Hasonlóképpen éli meg a verseny pillanatait Tamás is. Fia a korosztályos csapat irányítójaként minden hétvégén játszik a csapatával. Miután a budapesti bajnokságban szerepelnek, nem kell utaznunk messzire, így próbálunk minél több alkalommal a helyszínen szurkolni neki – mondja. Véleménye szerint egy-egy mérkőzés nemcsak lelkileg, de fizikailag is lefárasztja. Mint folytatja, ebben a sportágban egy perc rengeteg idő, néhány másodperc alatt lepörög egy támadás. Még akkor sem tudunk megnyugodni, mikor az előny magabiztos. Nagyon izgulunk, hogy az első dobása sikerüljön, mert az mindig lendületet ad Marcinak. Úgy tudunk örülni egy kosárnak, mintha mi dobnánk. Persze a vereség sem könnyű dolog. Főleg, hogy felvidítsuk utána. Nem könnyű…