Megvéd és megbénít nagyanyám és anyám öröksége
Családi örökségünk rengeteg értéket ad, a valahová tartozás érzését, stabil gyökereket. Annyira nem gondolkozunk rajta, hogy időnként fölösleges szokásokat is követünk, ami nem baj, legfeljebb vicces lehet. Néha viszont görgetjük magunk előtt felmenőink félelmeit, traumáit, és szépen tovább is adjuk őket a gyerekeinknek. Na, de hogyan válogassuk szét ezeket?
Egy pszichiátertől hallottam az anekdotát: egy férfi csodálkozva kérdezte a feleségétől: „Drágám, miért vágod ketté a karajt, miért nem egyben sütöd?” Az asszony bizonygatta, azt így kell sütni, így tanulta az anyjától. Megkérdezték hát édesanyát, miért vágja ketté a karajt. Azt felelte, nem tudja miért, de így kell sütni, ő is így látta az anyukájától. Elmentek hát a nagymamához, hogy megtudják tőle, miért kell kettévágni a húst. Ő azt felelte: nem kéne, de kicsi a sütőm, csak így fér be.
A történetben szereplő példánál súlyosabb és nagyobb hatással bíró kérdésekben is előfordul, hogy öntudatlanul átveszünk valamit a megelőző generációktól, ami annak idején adaptív, a megküzdést elősegítő, de legalábbis érthető volt, a jelenben viszont felesleges, vagy hátráltat minket. Ha ezek nem tudatosulnak, akkor felülvizsgálat nélkül továbbvisszük, és tovább is adjuk gyerekeinknek.
No persze nemcsak káros dolgokat tanulunk: az értékeket, pozitív életszemléletet, hitet, hálára való hajlandóságot, az élet tiszteletét és még sok mást is továbbadjuk. De a sérelmekből, traumákból származó sebzettséget is. Mint mikor valakit elhagynak, és, ha nem is tudatos elhatározásból, de azt tanítja gyermekének, hogy „a férfiak (vagy nők) mind megbízhatatlanok, csak magadra számíthatsz”. Vagy mint mikor a szexuális erőszakot elszenvedő nő azt sugallja lányának, hogy a szex szenvedés, ha lehet, el kell kerülni.
Ne csak súlyos traumákra gondoljunk, hanem azokra a hétköznapi döntésekre, amik minden pillanatban érintenek minket! Szüleink, nagyszüleink talán úgy éltek, hogy minden tápláló falatot meg kellett becsülniük. Ha mi is hálásak vagyunk, hogy van mit ennünk, az érték, de vajon racionális-e, ha a megszáradt kenyeret egy óra munkával morzsává alakítjuk, ezzel ötven forintot spórolva, miközben elmaradunk a valós munkánkkal, melynek díja mondjuk, 3 ezer forint lenne? (Persze, ha szívesen készítünk morzsát, és ez egyfajta kikapcsolódás, az megint más.)
Félreértés ne essék, nem arról van szó, felejtsük el örökségünket, és éljünk csupán aktuálisan racionális szempontok szerint. Annak tisztelete és átélése, hogy az ember mennyit kapott a felmenőitől, rengeteget hozzáad a személyiségéhez, gazdagítja az identitását. Miért is kellene megtagadnunk, ahonnan jöttünk? Sokkal inkább arról van szó, hogy ez valóban érték legyen az életünkben, ne pedig megkövesedett kényszerek tárháza.
A cikk ITT folytatódik.
