A mesékben is kérdezzünk rá a világ rendjére
Elekes Dóra Dettikéről és más istenekről című tabudöngető mesekönyve nyerte idén az Év Gyerekkönyve díjat. A szerző arról beszélt az MNO-nak, miért fontos a gyerekekkel komoly témákról beszélgetni, valamint szóba kerültek a nemi szerepek és a feminizmus témaköre is.
Most, hogy már a második gyerekkönyve részesült kiemelkedő elismerésben, óhatatlanul felmerül a kérdés: különleges lelkületre van szükség ahhoz, hogy valaki gyerekeknek szóló irodalmat írjon?
– Amikor gyerekeknek írunk, akkor is csak szöveget írunk, vagyis korábbi szövegekkel dolgozunk. Csak ilyenkor épp gyerekirodalmi szövegekkel. De ahhoz, hogy hitelesek is legyünk, nem árt, ha van valami kapcsolatunk a saját gyermeki énünkkel. Amikor az embernek gyereke születik, ez a kapcsolat megerősödhet.
– Tehát ön szerint olyasvalaki ír jó gyerekkönyvet, akinek van gyereke?
– Nem tudom. Engem mindenesetre egyáltalán nem érdekeltek a gyerekek, amíg nem lett sajátom. A mesék is akkor lettek újra izgalmasak a számomra, amikor elkezdtem őket a gyerekeim szemével olvasni. Kíváncsi lettem, ők ebből mit értenek, hogy kellene másképp mesélni.
– És hogyan?
– Fiaim vannak, ezért fontos nekem, hogy sok erős lányról olvassanak. Olyanokról, akik be mernek bújni az ágy alá, akik megvédik a barátaikat, akik nem „várnak izgatottan a királyfiakra”. Ha a fiúk megtanulják, hogy a lányok egyenrangúak velük, akkor később talán majd képesek lesznek felnőtt kapcsolatra. Legalábbis ebben bízom. Egyébként általában is fontos, hogy a mesékben rákérdezzünk a világ fennálló rendjére. Talán ezért van az, hogy főképp ilyen abszurd történetek jutnak eszembe.
– Jó, hogy említi az abszurditást, hiszen a Dettikéről és más istenekről is szürreális történet. A narrátor a főhős képzeletbeli barátja, Balambér, aki egy kulcslyukban lakik. A kislány próbálja bemutatni neki a világot, de Balambér meglehetősen szokatlan hasonlatokkal él, és furcsákat kérdez. Mit gondol, ez a fajta elvontság a gyerekek számára emészthető?
– A gyerekek folyton elvont kérdéseken törik a fejüket. Hogy mi az a semmi, hogy hol van a másik ember, amikor nincs itt, hogy létezik-e egyáltalán valaki, aki távol van. De persze minden gyerek más. Ízlés és habitus dolga, hogy ki mennyire vevő az abszurdra.
– Önnek volt Balambérhoz hasonló képzeletbeli barátja?
– Ha jól emlékszem, nekem nem volt, a nagyobbik fiamnak viszont igen. Az már nem rémlik, hogy a nevét is elárulta volna, de azt tudom, hogy nagyon szépen fogalmazott, amikor bejelentette a képzeletbeli barátja halálát. Azt mondta: „Elsoványodott messzire”. Innen – és Woody Allentől – loptam, hogy Balambér „elkenődik”, amikor rátör az egzisztenciális bizonytalanság.
– Szépirodalmi szerkesztőként dolgozik a Scolar Kiadónál. Valaki, aki főként regényekkel és felnőtteknek szóló irodalommal foglalkozik, hogyhogy pont meséket ír?
– Talán mert mostanában jobban érdekelnek a gyerekek, mint a felnőttek. Ha elkezdek felnőtteknek írni, általában azt veszem észre, hogy nem igazán van nekik mondanivalóm. A gyerekkönyveim viszont felnőtteknek is, sőt sokak szerint inkább felnőtteknek szólnak, szóval nem tudom, hogy van ez. A meseírás teljesen véletlenül jött. Valamelyik nyáron összefutottam a Csimota Kiadó szerkesztőjével, és megkérdezte, nem szeretnék-e egy megjelenő antológiájukba mesét írni. Így született meg a Dettikéről és más istenekről egyik fejezete, ezt írtam tovább regénnyé.
