Családháló

Kezdőoldal Háttér Mi is az a gyászcsoport?

Mi is az a gyászcsoport?

Amikor egy beszélgetésben kiderül, hogy gyászolók segítésével is foglalkozom, szinte mindig megáll a levegő egy pillanatra. Van, aki ezután egész más irányba tereli a beszélgetést. Mások a feleszmélés után a következő riadt, sajnálkozó kérdéseket teszik fel: Hogy bírod? Nem rossz ez a sok szomorúság, sírás? Lehet ebben egyáltalán segíteni?

Szabó Márta,

Amikor pedig a lelkesedésem hallják arról, hogy milyen klassz dolgok történnek egy ilyen csoportban, milyen tartalmasok, sokszínűek ezek az együttlétek, és hogy sokszor nevetünk is, az arcokon hitetlenkedést, döbbenetet látok. Emellett egyre többen tartják fontosnak ezt a segítségnyújtást, mert találkoztak már életükben, környezetükben a gyász, a veszteségek nehézségeivel. Bennük is megjelenik azonban a bizonytalanság: Mit is csináltok? Nem lesz rosszabb, ha más fájdalmát is hallgatom? Mi is ez a csoportozás? Mi van, ha én nem akarok magamról beszélni?

Óvatosan tapogatózunk, figyelünk, sokszor távol tartjuk magunkat attól, amit nem ismerünk. Ha pedig ebben még olyan mélyen, zsigerileg érintő, félelmetes, fájdalmas dolgokat is érintünk, mint a veszteség, a halál, az elmúlás, akkor még inkább jellemző és érthető ez a távolságtartás. Pedig ezekben a helyzetekben én nem mint érintett, hanem mint segítő beszélek ezekről a témákról.

Maga a gyászoló lépten-nyomon találkozik ezekkel a reakciókkal. Amikor meglátják a fekete ruháját, elhallgatnak. Amikor a temetés miatt elkéredzkedik a munkájából, az iskolából, ha egy pillanatra könnyes lesz a szeme, vagy amikor kimondja. hogy meghalt az édesanyja. Csend lesz, zavar a tekintetekben. Ezért sokszor megszakad maga a kommunikáció is. Éppen ez az elszigeteltség, a „Ne beszéljünk fájdalmas dolgokról, hisz nem tudom, mit is kezdjek ezzel!” ki nem mondott, vélt, valós elvárása az egyik legnagyobb nehézség a gyászolóknak. Hiszen a kérdések, a nehézségek megosztása, a nemjól-lét megmutatása csupán a kezdeti időszakban és szűk körben megengedett. Ezért vagy alkalmazkodunk ehhez az elváráshoz, vagy ha gyászolóként nem akarunk e láthatatlan fal túloldalán rekedni, maga a gyászoló lesz az, aki megtöri a csendet, aki kisegíti a másikat a zavarából. Ilyenkor bár a kapcsolat fennmarad, mégis sokszor éppúgy egyedül, támasz nélkül marad a gyászoló, és azt éli meg, hogy megint neki kell erősnek lennie. Pedig valljuk be, erre sokszor egyáltalán nem vagyunk képesek.

Ezekben a helyzetekben meghallgatóként ugyanakkor nem is kell sokat tennünk. Sokszor annyi is elég, ha kimondjuk azt, amit érzünk, látunk, ami egyértelműen ott van a levegőben: Zavarban vagyok, ez megijeszt, megdöbbent. Nem is tudom mit mondjak. Úgy látom nem vagy jól. Mire lenne most szükséged? Tudok segíteni valamiben?

A másik reakció a zavart elhallgatás mellett, amivel a segítőként tapasztaltakhoz hasonlóan a gyászoló gyakran találkozik, a szomorúság, a sajnálat. Az együttérzés fontos, de ez azért nem egyértelmű, mert gyászolóként azt érezhetjük, hogy csak ezek az érzések megengedettek a gyászban. Tapasztaljuk ugyanakkor, hogy rengeteg más érzelem is megjelenik a folyamatban. Sőt a legmegterhelőbb ezeknek a hirtelen, nagy intenzitású váltakozása, egymás melletti jelenléte. Lehetünk haragosak, üresek, tompák, vágyhatunk arra, hogy valami hasznosat, kézzelfoghatót csináljunk, aggódhatunk egy másik családtagunkért, olykor örülhetünk vagy megkönnyebbülhetünk, sokszor épp a bűntudatunkkal küszködünk. Szorongunk, mert nem látjuk, hogy bizonyos feladatokat miként fogunk mostantól megoldani, hisz egyedül maradtunk. Nehéz ezeket megosztani másokkal, ha azt érezzük, hogy a szomorúságot várják tőlünk.

A segítségkérés, a saját szükségleteink megfogalmazása, kimondása ugyanakkor nehéz. Mindenkinek. Sokan élünk a belső mítoszokkal, hiedelmekkel, hogy csak magunkra számíthatunk, egyedül kell megoldanunk a problémáinkat, hisz lám más is ezt teszi, ki kell bírnunk, ha nem tesszük, gyengék vagyunk, nem elég jók. De ez nincs így. Kérhetünk és kaphatunk segítséget.

A gyászolók esetében a különböző helyzetekben való segítségkérés elfogadottabb, és néhol még megvannak a hagyományai is: egy tál étel, egy ajtó megjavítása, az ügyintézésben való segítés. Amikor később elkezdődnek a veszteség utáni hétköznapok, akkor már nehezebb megtalálni az időt, teret, a támogató barátot arra, hogy beszélhessenek a gyászolók arról az érzelmi kavalkádról, azokról a félelmekről, gondolatokról, amelyekkel küszködnek legbelül nap mint nap. Ilyenkor tud hasznos lenni a sorstársakkal való beszélgetés, a gyászcsoport.

A folyamat elején nagyon sok a kétely, a kérdések, amiket fel is tesznek az érdeklődők: Milyen emberek lesznek a csoportban? Miért lenne jobb, attól, hogy más fájdalmát hallgatom? Elég nekem az enyém is. Miért terheljek másokat a bajommal?

Amit az első pár alkalom után megtapasztalnak a résztvevők, az épp a kimondás és a meghallgatás segítő ereje. Egy gyászcsoportban nem tabu a halál, hisz épp ez a témája. Aki meghallgat, nem néz rám furcsán, ha elmondom, hogy napok óta nem tudok aludni, enni, hogy néha üvöltenék vagy épp megszólalni sem tudok. Hisz ő is ebben él, tapasztalt hasonlót. Amikor pedig én hallgatok másokat, megélhetem, hogy bár mindenki egy egyedi folyamaton megy keresztül, nem vagyok egyedül, más is érez, gondol így, normális vagyok. Közben pedig azt is megtapasztalhatom, hogy jelenlétemmel, meghallgatásommal, kimondott szavaimmal segítséget, támaszt nyújtok másoknak, hasznos lehetek. Ami hozzájárul, hogy újra erőt, energiát érezzünk a mindennapi küzdelemhez.

A másik nagy kérdés, hogy mit is fogunk csinálni. Egyfolytában panaszkodunk? Mi van, ha én nem akarok valamiről beszélni? Mi van, ha nem érzem jól magam? Hogy ezek a kételyek, gátak megszűnjenek, fontos ismerni a főbb kereteket, a közös munka menetét, ezért ezeket megbeszéljük az első találkozáskor. Teret adunk a kérdéseknek, igazodunk az igényekhez. A segítő folyamathoz elengedhetetlen a biztonságérzet, a bizalom és a nyílt légkör. Ennek kialakulása közös igényünk, ezért a csoport tagjai az első alkalommal megállapodnak abban is, hogy a csoport tagjairól, történeteiről a csoporton kívül nem beszélnek.

A folyamatban a legfőbb elv a fokozatosság. A csoportokban és az egyéni beszélgetésekben bár az első alkalomtól kezdve téma a veszteség, de fokozatosan mélyülünk a történtektől a saját belső megéléseinkig. A másik fontos alapelv, hogy mindig mindenki maga dönti el, hogy mikor és mennyit oszt meg a csoporttagokkal történetéből, nehézségeiből, gondolataiból. Ahogyan azt is, hogy részt vesz-e egy feladatban, válaszol-e egy kérdésre.Tiszteletben tartjuk egymás határait, vigyázunk magunkra és egymásra.

Az egyes csoportülések témáját mindig a gyászolók aktuális helyzete, igényei, az őket épp akkor foglalkoztató problémák, gondolatok, érzések határozzák meg, beleillesztve ezeket a csoportfolyamat struktúrájába. A beszélgetések mellett az ülésen különböző feladatokat is kapnak a gyászolók. Ezek biztosítják, hogy bizonyos témák, érzelmek megjelenhessenek, és lehetővé teszik, hogy különböző csatornákon keresztül (cselekvéssel, képekkel, írással vagy akár zenével) foglalkozzunk a gyásszal. Ezeket a feladatokat a résztvevők többnyire magukban, maguknak végzik, csak egy részét osztják meg a többiekkel, és csak ha szeretnék.

A csoport folyamatában egy sorstársi közösség épül, egyedi élethelyzetekben leszünk egymás kísérői, tanúi. Ez egy életreszóló kapocs, aminek az ereje, a megtett út, a mélypontok, a fontos lépések, a meghitt pillanatok elkísérnek, támogatnak minket, ha segítséget kérünk, és vállaljuk a lépést az ismeretlenbe.

Hozzászólások

hozzászólás

CÍMKÉK:
Read previous post:
Hoppá! Petíciót indítottak a társadalomromboló társkeresők miatt

A közelmúltban hazánkban is megjelent az a fajta társkereső modell, amely célja tehetős, exisztenciával rendelkező, idősebb férfiakat (sugardaddy) összehozni exisztenciával...

Close