Miért nem fogad szót a gyerek?
Ne várjuk a gyerektől, hogy hallgasson ránk, ha mi sem vesszük komolyan magunkat! A szófogadás elérésének kulcsa, hogy a szülő ki van békülve saját vezető szerepével.
Tudjuk, az idő eltorzítja az emlékeket, és minden nemzedék elmondja, hogy „bezzeg a régi időkben”! Érdemes óvatosan kezelni ezeket a benyomásokat, a gyereknevelésben pedig különösen, mert bár most sem minden fenékig tejfel, jó néhány példát mondhatnánk rá, hogy bizonyos dolgokban ügyesebbek, tudatosabbak vagyunk. Ám azért van egy téma, aminél nehéz nem mondani, hogy „bezzeg régen”. Úgy tűnik, a szüleink is úgy emlékeznek, régebben mintha inkább szót fogadtak volna a gyerekek, és a mai felnőtteknek is úgy rémlik, mintha nem pergett volna le ennyire, mikor anya, apa huszadjára szólt. Illetve nem szólt huszadjára, mert azért nagyjából harmadjára megtettük, amit kért, ha csúnyán is nézett, már elsőre-másodikra.
Na persze, régen is voltak átok rossz kölykök, és ma is vannak olyanok, akik már-már túlságosan is meg akarnak felelni. De annyi biztos: temérdek szülő számol be róla, hogy szeretné valamiféle középút alapján nevelni a gyerekét, nem is katonai szigorral, de nem is teljes káoszban, és sok mindent szívesen egyeztet vele demokratikusan, de azért bizonyos dolgokat neki kell megmondania, és ezekben nem ártana, ha hallgatna rá a gyerek. De nem teszi. Elhangzik egyszer, kétszer, ötször, hogy „ne az ágyban egyél, gyere az asztalhoz”, vagy valami egyéb egyszerű dolog, és a csemete pont úgy csinálja tovább, mintha nem is hallotta volna. Vajon mi lehet ennek az oka, és min kellene változtatnunk?
A problémának van technikai és mélyebb szintje is. Annak, hogy manapság ilyen sokan élik meg, hogy nem hallgat rájuk a gyerek, minden bizonnyal ott lapul a mélyén egy értékrendi átalakulás, amiben most még sok az ellentmondásosság. A mai szülők jelentős része érzi, hogy gyerekkorukban túl sok szorongást ültettek el bennük, és a gyereknek szeretnének valami mást adni. Nem akarják, hogy féljen tőlük, nem akarnak valamiféle „azért, mert én azt mondtam” tekintélyek lenni a szemükben. Ahogy szeretjük, ha a főnökünk emberszámba vesz, és menekülünk (ha tehetjük) arról a helyről, ahol görcsbe rándul a gyomrunk tőle, úgy a gyerekünknek is azt kívánjuk, érezze magát biztonságban velünk, ad abszurdum még akkor is, ha éppen rossz fát tett a tűzre.
Tehát tudjuk, mitől szeretnénk szabadulni a múltból, de nem mindig világos, hogyan lehet mégis megőrizni a szükséges határozottságot, a vezető szerepet. Hiszen a szülő felelőssége, hogy döntsön, hogy következményeket állítson. Egy szó, mint száz: ambivalensek vagyunk a vezetés, a tekintély témájával. És ezt nyilván érzi a gyerek, és ha így vagyunk mélyen belül, akkor ez a probléma nem illan el egy szempillantás alatt, adott esetben bármilyen erélyesen is szólunk a gyerekre. Ha gondunk van a vezetés-vezetettség témájával, akkor ezt el kell rendeznünk magunkban, ahhoz, hogy hitelesek legyünk a gyerek szemében, mikor rászólunk. El kell hinnünk, hogy az, hogy néha nemet mondunk, és hogy ő ennek nem örül, nem szeretetlenség, nem lelketlenség, hanem a szülői szerep vállalása.
Vannak ennél konkrétabb, gyakorlatiasabb kérdések is. Ki ne látott volna sok jelenetet, hogy a szülő szólt a gyereknek, „ne menj oda”, „tedd azt le” stb., a poronty folytatta, mintha el sem hangzott volna a felszólítás, a szülő elismételte párszor, majd, mivel nem talált meghallgatásra, legyintett vagy morgott egyet, és annyiban hagyta. Ez csak azt mutatja, értelmes gyerekről volt szó. Miért reagálna, ha megtanulta: nem történik semmi, ha nem teszi? Néha esetleg dühbe gurul a szülő, de azt sosem lehet előre tudni, mikor, az esetek többségében nem, és addig még érdemes folytatni, amit elkezdtünk – így néz ki a történet a gyerek szemszögéből.
