Milyen boldog vagyok, hogy ilyen jó gyerekeim vagytok! – Pál Feri atya előadása

1956-ban a forradalom idején volt papnövendék Varjú Imre atya. Bár fegyvert nem fogott, erőszakot nem alkalmazott, úgy érezte, ott a helye az utcákon, a kórházakban. Ápolta a sebesülteket, válogatás nélkül bárkinek segített, akinek fájdalmai voltak, függetlenül attól, melyik oldalon harcolt.

Sokszor nem volt más eszköze, mint hogy fogta a sebesült kezét és lelkileg próbált erőt adni neki a fájdalom elviseléséhez. Amikor elfogyott a fájdalomcsillapító, a műtéteknél is így segített, amíg az orvos műtött. Ebből is láthatjuk, milyen hihetetlen nagy szerepe van a szeretetnek, a gondoskodásnak, a törődésnek, amiről a legutóbbi alkalommal az agresszió összefüggésében beszélt Feri Atya. Ma az agresszió 5 fajtája közül további 2-ről esett szó:

3. Kapcsolaton belüli erőszak

Egy kapcsolat akkor ideális, ha kölcsönös, együttműködésben, érett személyiségek között valósul meg. Ehhez kölcsönösen fontos, hogy tudjunk határokat tartani. Ez nem csak a magunk védelme miatt fontos, hanem azért is, mert csak akkor tudunk jól együttműködni, ha a határok megfelelő helyen vannak a kapcsolatban.  Néha a határtartás bizonyos agresszióval jár. Ha valakinek problémát okoz, hogy vannak határok, az már sérülést jelez. Pl. amikor valaki képtelen elbúcsúzni, csak mondja a magáét, amikor a partnere már többször jelezte, hogy nem tud rá több időt szánni. Képtelen észrevenni magát, sőt meg is sértődik, ha többszöri finom jelzés után határozottabban fejezzük ki, hogy most már tényleg el kell búcsúznunk. Aki nem tud határokat tartani, annak akár egy enyhén agresszív visszajelzés a javára lehet. Alkalom arra, hogy most tanulhat meg valamit, aminek a súlyos hiánya tönkreteszi a kapcsolatait.

Egy pszichológiai kutatás szerint: Ha a házastársak közti agresszió jelentkezik, majdnem biztos, hogy a szexuális életük nem megfelelő. Sokszor a férfi agressziója a szexuális kapcsolat zavarának tünete, a férfi a szexuális kapcsolatában megélt kiszolgáltatottságára válaszol agresszióval. Ez azt is jelenti, hogy válasza az ezen a szinten történő együttműködés hiányára vonatkozik. Természetesen az agresszió nem vezethet eredményre, de ha meg akarjuk érteni a jelenséget, és túllátunk azon a szinten, hogy „ezek a rohadt férfiak!”, megláthatjuk, hogy az oka és a célja az, hogy megváltoztasson valamit a rendszerben, azaz egyfajta figyelem felhívás. Férfiak részéről jellemzően fizikai, nők részéről inkább verbális síkon fejeződik ki az agresszió.

Böszörményi-Nagy Iván, a családterápia egyik atyja szerint, minden kapcsolatban létezik az igazságosság rendje. Azaz, hogy felismerjük és elismerjük azokat a jogosultságokat, amelyeket a kapcsolatokban szerzünk. Pl. egy csecsemő bizalmat ad a szüleinek, és a kiszolgáltatottsága révén jogosultságokat szerez, hogy gondoskodjanak róla. Tehát az az igazságos, hogy egy csecsemőről gondoskodjanak, annak ellenére, hogy a csecsemő látszólag nem tesz semmit viszonzásul. Viszont a szülő azáltal, hogy a gyermekéről megfelelő módon gondoskodik, szintén jogosultságokat nyer, mégpedig azzal, hogy a gyerek elismerje a szülői gondoskodás értékét. Egy társkapcsolatban, ami mellérendelő viszony, folyamatosan fennáll egy nagyon finom kapcsolati egyensúly. A meghitt kapcsolatban is törekszünk az igazságosság rendjének a fenntartására. Nagyon meg tudunk ijedni, ha úgy érezzük, többet teszünk bele, mint a másik és elkezdünk azon gondolkodni, ez egy olyan kapcsolat-e, amilyennek gondoljuk.

Csakhogy a jogosultságok világa rövidtávon mindig egyensúlyvesztett állapotot mutat. Az igazságosság rendjében az egyensúly csak hosszútávon valósul meg. Ha jogosultságokat szerzünk, ez bizalmat adhat ahhoz, hogy egyensúlyvesztett helyzetekben is tudjunk jól működni. Bízhatom abban, hogy a másik majd méltányolja azt, amit tőlem kapott, értékeli, és megbecsül érte. Így tudunk majd hosszútávon együttműködni, és nem okoz gondot, ha nekem kell most sokkal többet tennem valakiért vagy valamiért. Az egyén szintjén: képesek vagyunk késleltetni a szükségleteink kielégülését. A kapcsolat szintjén pedig akkor tudunk hosszútávon jól egyensúlyban lenni, ha kölcsönösen elismerjük egymás jogosultságait, amelyeket szereztünk, és minden további nélkül engedem, hogy most én adjak bele többet, de néha megengedem, hogy te adj bele többet. Ugyanis az a kapcsolat is romboló, ahol nem engedi meg az egyik fél a másiknak, hogy adjon. Mert ezzel azt mondja: Nem engedem meg neked, hogy jogosultságokat szerezz!

Ezzel tulajdonképpen tönkreteszi a kölcsönösség világát. Ezért van nagy jelentősége annak, hogy a gyerek is hozzá tegyen valamit a család életéhez, minél nagyobb, annál többet. Így tanul meg hozzájárulni mások jóllétéhez, így szerezhet jogosultságokat. Akkor vagyunk jól, amikor tudjuk, hogy sok olyan kapcsolatunk van, amiben módunk volt adni. Tehát jogosultságokat lehet nyerni azáltal, hogy adunk, teszünk valamit másokért, vagy lemondunk valamiről másokért.  Igen ám, de vannak negatív jogosultságok is.  Pl. az a gyerek, akiről nem gondoskodtak megfelelően, akit elhanyagoltak, negatív jogosultságokat szerez. Arra szerez jogosultságot, hogy felnőttként odaállhasson az anyja elé, hogy „anyám, ezt nem tetted jól! Lehet, hogy minden tőled telhetőt megtettél, de nekem akkor is kevés jutott!” Ez kifejezése egy negatív jogosultságnak. Az anya akkor jár el helyesen, ha elismeri ezt a negatív jogosultságot: „Igazad van, sajnálom, de erre voltam képes. Én megtanulok ezzel együtt élni. Hogy te megtanulsz-e együtt élni ezzel, az a te dolgod, de én elismerem ezt a jogosultságodat”. Ebben az a szép, hogy ezzel a hozzáállással az anya jogosultságot nyer arra, a hogy a gyereke méltányolja azt a szülői gondoskodást, amit viszont megkapott. A szülő, amikor idős korában betegen, kiszolgáltatottan fekszik, ugyanúgy jogosultságai vannak a gondoskodásra, mint a csecsemőnek.

De mi történik akkor, ha a pozitív vagy negatív jogosultságainkat nem ismerik el. Böszörményi-Nagy Iván ezt destruktív jogosultságnak nevezte el. Az el nem ismert jogosultság rombolóvá válik, agresszióban nyilvánul meg. Ezeket az el nem ismert jogosultságokat nem mindig ott váltjuk be, ahol kaptuk. „Üvöltött velem az apám, én most üvöltök a férjemmel!” Bennem valamiféle egyensúly létrejön ezáltal, de a kapcsolatomat éppen most teszem tönkre. Ennek háttere, hogy tulajdonképpen kapcsolati egyensúlyokra törekszünk. Nem csak a saját igazságérzetemet akarom megnyugtatni, hanem olyan kapcsolati egyensúlyra törekszem, ahol az együttműködés lehetővé tud válni, ahol kölcsönösen elismerik a jogosultságainkat.

Ezért az agresszió nemcsak a semmibe visz minket, hanem a kapcsolati világban is ellehetetlenít bennünket. Böszörményi-Nagy Iván 2000-ben vezette be a családterápiába az ontológiai dimenzió fogalmát: Amikor gondoskodunk egy idős szülőről, nem csak a kapcsolatainkban, hanem az életre is jogosultságot szerzünk. Utána joggal érezhetjük úgy: „nekem jogom van élni, jogom van itt lenni, én maradhatok.” Feri elmesélte, hogy testvéreivel hogyan gondoskodtak beteg édesanyjukról életének utolsó hónapjaiban, aki szenvedésében, a halálos kór ellenére is azt tudta mondani: „Milyen boldog vagyok, hogy ilyen jó gyerekeim vagytok!” Érdekes, hogy amit Böszörményi-Nagy Iván úgy fogalmazott meg, hogy jogosultságokat szerzünk az életre, azt néhány évtizeddel később láthatjuk, hogy pontosan egybevág az élet belső, biológiai, biokémiai, genetikai, hormonális irányával, amiről korábban beszéltünk.

4. közösséget alkotni a közös harc révén

Sokszor ki is szokták használni, hogy milyen közösségteremtő ereje van, amikor együtt küzdünk valakik ellen. Megmutatják az ellenséget és máris együtt tudunk működni.

Sok száz muszlim terrorcselekmény elkövető élettörténetét tárták föl, azt kutatva, hogy látható-e valami közös szál, hogy miért is lesz valakiből akár öngyilkos merénylő. Honnan ered ez a döbbenetes agresszió? Az alapvető közös szál az volt, hogy amikor megérkeztek valamilyen nyugati országba, ott nem akartak, vagy nem is tudtak integrálódni. Igen ám, de ez fájdalommal jár. Kirekesztve érzem magam, nem tudok kihez szólni. Ezért, hogy elfogadják őket, sokkal hajlamosabbak és kiszolgáltatottabbak voltak, hogy egy radikális csoporthoz kapcsolódjanak, akik aztán szőröstül, bőröstül elfogadták őket, de ennek volt ára.

Sokszor a szektákba való belépés logikájában is látunk egy hasonló szálat: valaki izolálódik, nincs kapcsolata, fájdalma van, ezért engedi magát beszippantani egy szekta által és hajlamos agresszív magatartásformát is elfogadni. Pl. dühös arra a világra, ahol nem voltak kapaszkodói, megszünteti a kapcsolatot a családjával stb. Ugyanaz a logika, csak az egyik szekta-tag lesz, a másik terrorista. Érdekes, hogy pl. egy természeti katasztrófa idején milyen más jellegű az összefogás, mint a közös ellenség ellen. Valójában az összefogásra van szükségünk, nem arra, hogy valakit vagy valakiket gyűlöljünk. Feri itt egy kedves történetet mesélt egy fiatal párról, akik árvíznél a gáton ismerkedtek meg. Együtt lapátoltak, együtt cipelték a homokzsákokat. Az összefogás eredményeként ma az esküvőjükre készülnek, Feri atya hamarosan összeadja őket.