Minden anyát boszorkánnyá tesz a dackorszak?
Van az az – összesen pár évet – átölelő időszak az anyaságunkban, amikor egyfajta varázslónőként tudunk hatni gyermekünkre. Ismerjük az „aludj már”, „játssz szépen”, „nyugodj meg”, „fogd meg a kezem” igéket, és ezek rendre működnek is! Aztán egyik nap arra ébredünk, hogy nem fognak a varázsok.
Először még hiszünk magunkban, a titkos főzetekhez nyúlunk, melyek hosszú távú negatív hatására már tanító mesterünk is felhívta figyelmünket, de bátrak vagyunk és nem félünk. Bevetjük hát a megvesztegetéseket; „ha abbahagyod, kapsz egy játékot”, „ha szót fogadsz, nézhetsz tévét”. Egy ideig működni látszik, de hamar elillan a hatása. Nincs más választásunk, a régi mágiák felé fordulunk, melyek a fekete könyvben lettek lejegyezve, és beköszönt a fenyegetések, büntetések sötét korszaka.
Hirtelen már nem érezzük magunkban a tündér varázslónő képességet, kezdünk átalakulni valami egészen mássá. A gonosz boszorka tör felszínre, melyet nehéz kordában tartani. Belülről kezd el emészteni minket; éjszakai sírások és anyaságunkba vetett hitünk megingásának formájában. Kiabálunk, kétségbeesünk, félelemmel telik meg a szívünk. Nem értjük, hogy fajulhatott idáig a helyzet, mi lehet az oka annak, hogy képtelenek vagyunk bármivel is hatni gyermekünkre. Talán túl hamar adtuk fel a jó varázslatokkal való próbálkozást? Lehetséges, hogy hibáink sorozatának köszönhető a mostani állapot? Több könyvet kellett volna olvasnunk, több varázslónővel kellett volna beszélnünk? Hallgatnunk kellett volna a mesterünk intő szavaira, és felkészülni? – „Eljön majd az idő, mikor sírni, toporzékolni fog, engedetlen lesz, és te nem tehetsz ellene semmit!”
