Mit kíván a Magyar Nemzet ifjúsága?

Mit, mit nem, erőteljes a külföldre vágyás – ezt állapítják meg a kutatások, felmérések, statisztikák. Talán az egyik legszignifikánsabb állami problémával állunk szemben: az ország „jövője” nem szeretne az országban maradni! Ha pedig valaki a későbbi visszatérések tucatjaival számolna: a mai ügyintézés és törvényi szabályozás mellett ez csak a nem szabályozott szakmák terén lehet könnyű, jobban mondva, „nem túl bonyolult”.

A Nemzeti Ifjúsági Tanács májusi budapesti előkészítő megbeszélésén Mosonyi Katalin azzal vezette be mondandóját, hogy a fiatalok (14-35 év közöttiek) és a politika kommunikációja nincs szinkronban, és hiába a próbálkozások, vagy a „fiatalos lendület”, ez a tendencia nem reális, hogy beválik, vagyis a kommunikáció maga nem javul.

A TÁRKI friss, migrációs adatai szerint 16%-osra nőtt a kivándorlási arány, ami ha a mozgóképes kort, a tevőképes réteget nézzük meg, iszonyú magas szám. Emellett pedig még ott vannak azok, aki csak ki szeretnének vándorolni, de egyelőre valamiért nincs rá módjuk. Ez utóbbi szám mérhetően magasabb.

Ennek az aránynak utánajárva egy kormánypárti felmérés keretein belül megyénként három iskolába juttatták el ugyanazt a kérdést, mely arra vonatkozott, hogy mi okozza vajon ma, a jelenlegi élethelyzetükben a legnagyobb problémát a fiataloknak. (E ponton kell megjegyezni, hogy az iskolák kiválasztása sem ad hoc módon történt, hanem iskolafajták szerint próbáltak mindenből egyet, több lehetőségnél a népesebbet, stb. beválogatni a felmérésbe.)

A válaszok, melyekből azóta vitairat készült, jól mutatják, mi okozhatja ezt a nagy kivándorlási kedvet. Első helyen jelölték meg az egzisztenciális nehézségeket, a családalapítás és otthonteremtés nehézségeinek súlyosságát. Még mindig nem elég tehát a „családbarát” politikából és a munkahelyteremtésből.

A második helyen a „szabadidős tevékenységek”-kel való elégedetlenség szerepelt. Ez csak első hallásra érdekes, vagy különös, belegondolva az ember jó esetben nemcsak egy dolgozó gép, hanem attól ember, mert az idejét még millió dologra fel tudja használni. A szabadidős tevékenységek korlátozottsága, a szóba jöhető lehetőségek elérhetetlensége (pl. nem megfizethető, nem megközelíthető, nem érek oda a munkámból, nem tudom gyerekkel együtt csinálni,s tb.) pedig mégis első sorban és kizárólag dolgozó néppé degradálják a magyart.

Szintén dobogós, bár „csak” harmadik helyen, a „passzív állampolgárság” problémája. Hogy ennek kérdését megelőzte pl. az előző bekezdésben megfogalmazott „szabadidős tevékenységekkel elégedetlenség”, jól mutatja a magyar mentalitást: még mindig egy árnyalattal többet várunk el az országtól, mint amennyit mi szeretnénk tevőleges közreműködésünkkel segíteni. Akik ugyanis ki akarnak lépni a passzív állampolgárság burkából (és ezt már középiskolában tudják), azok tevőleges, aktív állampolgárai akarnak lenni az országnak, akik tesznek a felsorolt problémák ellen.

A Nemzeti Ifjúsági Tanács felállítását övező munkálatoknak súlyozott pillérei többek között ezen problémáknak is a szem előtt tartása. Ha lesz országos ernyőszervezete a a fiataloknak és civil – nem ciliv szervezeteiknek, jó eséllyel lesz rá mód, hogy tompuljanak a fenti problémák, kiegyensúlyozódjon a szerepvállalás felnőttek és fiatalok között, ill. helyreálljon a mindenkori kormány és a fiatalok (szervezetei) közötti egyáltaláni párbeszéd.