Mozgás, beszélgetés és bizalom – a diszlexia legyőzhető

A 89. Ünnepi Könyvhéten megtartott diskurzuson részt vett Dragomán György író is, aki most először beszélt nyilvánosan gyermekkori olvasási zavarairól azóta, hogy a közelmúltban nyilvánosságra hozta azokat egy közösségi oldalon. A szakértők szerint a diszlexia specifikus írott nyelvi zavarként definiálható, amelyet elsősorban a környezeti hatások és a mozgás- és nyelvfejlődés befolyásolnak. A probléma leginkább az olvasástanulás kezdetekor ismerhető fel, amikor a gyermeknek nem mennek könnyen az olyan feladatok, mint az összeolvasás, a szótagolás vagy a betűk és a hangok összekapcsolása.

A zavar független az intelligenciától, pusztán eltérően működő idegrendszerre utal. A diszlexiás másképp látja a világot, nem tud figyelni a részekre, illetve azokat túl sokféleképpen tudja összerakni. Ez az olvasásánál hátrányt jelent, de sok területen előnyt, hiszen a világot is több oldalról képes látni, a rendelkezésére álló információkat pedig új, kreatív módokon tudja felhasználni. Nem véletlen, hogy két Nobel-díjas kutató is van, aki hivatalos diszlexia diagnózist kaptak gyerekkorukban, , és a tehetséggondozó foglalkozásokon is kétszer annyi ilyen zavarral küzdő ember van, mint „szokásos idegrendszerű”.

[shortcodefblock title=”Diszlexiás, gyere ki!” igazitas=”left” szelesseg=”40″]

A 89. Ünnepi Könyvhét szervezői és támogatói az olvasás népszerűsítése mellett szerették volna megszólítani azokat is, akik nem boldogulnak könnyen a betűkkel. Ezért az idén először az olvasási nehézségekkel küzdők helyzetére hívták fel a figyelmet a Vörösmarty téren felállított installációval, „Diszlexiás, gyere ki!” címmel, az Aegon Magyarország támogatásával.

A kiállított munkák Daniel Britton különleges betűtípust használó művei voltak, amelyek megmutatták, hogyan fogadják be az írott szöveget a diszlexiával küzdők. A kiállítandó műveket azért hozta létre a művész, mert hisz benne, „hogy ha közelebb jutunk a diszlexia megértéséhez, jobb eséllyel tudunk megfelelő oktatási feltételeket teremteni a diszlexiás tanulóknak.”

[/shortcodefblock]

A diszlexia ugyan nem modern kori betegség, de a modern élet, a digitális eszközök egyre nagyobb térhódítása egyértelműen hozzájárulnak a kialakulásához. Így például a gyerekek számára fontos szenzomotoros mozgások, mint például az ujjak mozgása, egyre kisebb szerepet kapnak a mindennapi tevékenységekben. De ide vezethető vissza a beszédfejlődésben is rendkívül fontos tevékenységek, a mesélés és a beszélgetések háttérbe szorulása is. A gyermekeknek így nemcsak a szókincsük csökken, de mivel például nem látják a szüleik száját, miközben beszélnek hozzájuk, a beszédhang képzés is nehezebben alakul ki.

Mivel a diszlexia elsősorban az olvasástanulásnál érhető tetten, nem lehet megkerülni az iskola szerepét sem. A mai oktatás egyelőre nem tart lépést a modern kutatási, fejlesztési módszerekkel, pedig a szakértők rengeteg olyan programról tudnak, amelyek beépíthetők lennének az olvasástanulás módszertanába. Fontos, hogy nem pluszterheket kellene rakni a gyerekekre: azaz nem szabad különórákat vagy programokat a tantervbe iktatni, hiszen ezek a módszerek a nem diszlexiás gyerekek számára is hasznosak, így a hagyományos órák részét is képezhetik. Fontos lenne ugyanakkor az is, hogy ne azokat a feladatokat ismételgesse a gyerek, amelyek nem mennek neki, hiszen ezzel csak a kudarcélménye erősödik, miközben nem segíti elő a fejlődését. A szakértők azt tartanák a legjobbnak, ha a tanuló választhatna a különböző fejlesztő játékok közül, mert ösztönösen voksolna arra, amelyre a leginkább szüksége van. Ez lehet akár tánc, labdajátékok, de akár zsonglőr- és bűvészmutatványok is – bármi, ami a ritmustartást, iránytartást fejleszti, hiszen ezekre van szüksége az írás és olvasás elsajátításánál is. De nemcsak az iskolák, hanem a szülők is segíthetik gyermekük olvasási tanulását. Legtöbbet hangos felolvasással tehetnek azért, hogy ne alakuljon ki a zavar.
Dragomán György író most először beszélt nyilvánosan saját tapasztalatairól azóta, hogy a közelmúltban egy közösségi oldalon nyilvánosságra hozta gyerekkori diszlexiáját. „Úgy éreztem, hogy valaki fogja a kezem és ellentétes irányba húzza, mint amit én akarok csinálni. Én szerencsés voltam, mert a szüleim mindig támogattak és szerettek, soha nem éreztették velem, hogy én vagyok a hibás.” Ez volt a legfontosabb számára, hogy és ezt tanácsolja a diszlexiával küzdő gyerekek szüleinek is „Ha te nem bízol a gyerekedben, akkor ki fog?” – tette fel a költői kérdést.
A szakértők röviden megfogalmazták azt is, hogy mi is a legfontosabb három tanács, amellyel a diszlexiás gyermeknek segíteni lehet: sok mozgás és sok beszélgetés, felolvasás, valamint rendíthetetlen szülői bizalom.