„Néha nyáron is kell majd pulcsit hordani” – így tetoválnak az intézetis gyerekek
Egy távirányítós autó kismotorja, telefontöltő, szigetelőszalag, kanál, egy toll külső és belső része, tű, cérna és egy öngyújtó – ezekből áll össze egy házi tetoválógép. Aki ilyet tud készíteni, az hatalmas köztiszteletnek örvend az intézetben.
Lőrincz Andrea, aki maga is tetováláshalmozó, egyetemistaként, majd önkéntes segítőként tanulmányozta az állami gondoskodásba vett gyerekek tetoválási szokásait, motivációit. Valószínűleg nem árulunk el titkot azzal, hogy a legtöbb ilyen bőrbe írt kép az anya, a család, az önrendelkezés, és az intimitás hiányáról szól. „Sittes” tetkók az intézetek világából, interjú Lőrincz Andreával.
Fiatal, egyetemista nőként hogy kerültél egyáltalán javító-nevelő intézetekbe, és honnan jött, hogy ott szeretnél kutatni?
A Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetének hallgatójaként végeztem egy olyan kurzust (Közösségi pedagógiai gyakorlat), amely lényege a hátrányos helyzetű gyerekek körében folytatott segítő tevékenység volt. Először azért mentem az intézetbe, hogy sikeresen teljesítsem a kurzust és zökkenőmentesen haladjak a diplomám felé. Már az első alkalommal nagyon pozitív benyomások értek, a gyerekek azonnal befogadtak a közösségükbe, és biztos voltam benne, hogy nekem ide később is rendszeresen járnom kell.
Elvégeztem a gyakorlatot, majd a Csatárlánc önkéntes csoporthoz csatlakozva továbbra is jártam heti egy alkalommal az intézménybe. Folyamatosan mélyült a kapcsolatunk a gyerekekkel, barátok, szinte már egy kis család lettünk. Például a születésnapomat is a gyerekekkel és az önkéntesekkel ünnepeltem.
Processed with VSCOcam with f2 preset
Annyira beleragadtam ezekbe az élményekbe, hogy mindenkinek erről meséltem, de a lelkesedésem ellenére szinte mindenkitől lenéző tekinteteket és értetlenkedést kaptam, hogy minek csinálom, ezeknek a gyerekeknek már úgyis mindegy.
Ekkor jött a felismerés, hogy oké, lehet ezt így is játszani, de én szeretném megmutatni, hogy nem, nekik abszolút nem mindegy, mert nagyon sok minden rejlik bennük. Olyan érzések és vágyak, amiket az utca embere nem is feltételez róluk.
Ilyen harci szellemmel felvértezve terveztem meg tavaly augusztusban az első kutatásomat a témavezetőm segítségével, aki szintén önkéntes az intézményben. És azóta is töretlenül ott vagyok/vagyunk önkéntesként és kutatóként egyaránt. Egy mondatban kitérve arra, hogy nőként megjelenni milyen ebben az intézményben… Hát, sokat segít a fiúk szóra bírásában (nevet).
Hogy fordult a figyelmed a tetkók felé?
14 éves korom óta vagyok a tetoválások szerelmese, azt hiszem, hogy nyugodtan kijelenthetem, hogy tetováláshalmozó vagyok. Mindig, ha valamilyen komolyabb trauma vagy megpróbáltatás van az életemben, akkor összeáll egy kép a fejemben arról a mintáról, amivel ezt kifejezhetem. Az esetek többségében ezek a minták meg is születnek a bőrömön.
Amikor elkezdtem az intézménybe járni, a gyerekek nagy érdeklődéssel vizsgálták a tetoválásaimat, faggattak a jelentésükről és mutogatták nekem a saját maguk, vagy társaik által készített tetkóikat. Ez egy meghatározó közös pont lett az életünkben, egy olyan pont, ami sokkal többet hordoz magában, mint egy kis tinta, vagy néhány görbe vonal.
Hogy készül egy ilyen házi tetoválás? Milyen eszközök kellenek hozzá?
Tetoválástechnikai tanulmányaim egy házi tetoválógép elkészítésével indultak. Ehhez nem kell más, mint egy távirányítós autó kismotorja, telefontöltő, szigetelőszalag, kanál, toll külső és belső része, tű, cérna és egy öngyújtó. Ezek, a hétköznapi élet során használt eszközök némi fizikai ismerettel működőképes géppé alakíthatók, és a gyerekek ugyanazzal az eljárással készítik, ahogy a börtönlakók.
Mivel ezek szinte állandóan beszerezhető eszközök, és viszonylag gyorsan pótolhatók is, egyszerűen az intézmény készletéből elemelnek egyet-egyet az “alkatrészekből”. Komoly presztízzsel rendelkezik az a fiatal, aki pontosan össze tud rakni egy ilyen gépet, és mivel nagy kincs egy ilyen eszköz, nem is adja ki a kezéből.
