“Nem a köldökzsinór elvágása a nagy feladat.”

A történet a következő: találkozik egy fiú meg egy lány, egymásba szeretnek és közös megegyezés alapján születik egy kislányuk. Ennyi. Sablonos? Unalmas? A legkevésbé sem, ugyanis ez A legszebb dolog című francia film, és mint a közismert, a franciák tudnak valamit. Főleg a francia rendezők, akik közül Rémi Bezançon jegyzi a filmet, és aki már amúgy is bizonyított a Hátralévő életed első napja című film rendezésekor.

Az amerikai módszer

Tehát adott a végtelenül egyszerű helyzet, amihez sikerült olyan érzékkel hozzányúlni, hogy az valóban mesterművet eredményezett. Mert hogy is szokták ezt csinálni Amerikában? Adva van a fiú meg a lány, akik egymásba szeretnek és nagyon boldogok attól a ténytől, hogy rövid időn belül gyermekük fog születni. A kilenc hónap maga az álom: hányás legfeljebb egyszer fordul elő, a szülést megússzák két apró tolófájással, nincs gátmetszés, kialvatlanság legfeljebb egy napig, mert utána a gyerek átalussza mindegyik éjszakát, szoptatni meg nem szokás arrafelé, plusz anyuka rendelkezésére áll a babyszitter is (esetleg még a bejárónő). Mindenki mosolyog New York virágzó fái alatt, vége, főcím.

A valóság

Ilyenkor kapnak a hús-vér, real time-anyukák és -kismamák idegbajt. Mert egy nő akár várandós, akár szült már gyereket, pontosan tudja, hogy ez aztán minden, csak nem igaz. (Vagy azt hiszi, hogy igaz és vele van a baj, pedig nem.) Ugyanis a szakkönyvek ellenére – amik a filmben is jó sok kritikát kapnak – a legfeljebb három hónapon át tartó reggeli émelygés simán bejátszhat hat hónapig és gyakorlatilag a nap bármely szakaszában, kivéve talán az éjszakát, amikor viszont nem jön álom a kismamák szemére a nyelőcsőégéstől és / vagy a növekvő hastól és / vagy a magzat maratoni focimeccseitől. Olyan ez, mint az akciós reklámok, csak negatív előjellel: akár kilenc hónapon át, nem beszélve az azt követő néhány évet. A hormonális kilengésekkel esélytelen megbirkózni, a mellek csak nőnek és feszülnek, ami ugye az apukáknak élmény, az anyukáknak kevésbé.

Női szemszögből, francia módra

Bezançon száz százalékig női szemszögből mutatja be a történetet. A film egyébként Eliette Abécassis francia író könyvének adaptációja. A könyv önéletrajzi ihletésű és gátlások nélkül beszél mind a várandósságról, mind a szülésről, mind az anyaságról. Bezançon célja tulajdonképpen az, hogy rámutasson, mennyire tabu még mindig arról beszélni, hogy az anyaság nem fenékig tejfel, a várandósság pedig nem cuki fodros ruhácskák nézegetéséből és boldog, merengő pillantásokból áll. Ahogy a főszereplő, a Louise Bourgoin által csodálatos érzékenységgel és profizmussal megformált Barbara jegyzi meg félig komolyan, félig cinikusan: “Nem lehetek boldogtalan! Anya vagyok! Ha gyereked van, boldognak kell lenned.” Erősen egyoldalú véleménnyel van tehát dolgunk, de most nem is ez a lényeg, hiszen a film az őszinteséget tartja a legfontosabbnak és ezért megbocsájtuk azt is, hogy Barbara párját, Nicót (Pio Marmai) tulajdonképpen egyáltalán nem ismerjük meg, nem tudunk meg sokat a gondolatairól és a benne zajló folyamatokról sem. Ő inkább színpadi kellékként szerepel, szeretné érzeni a kicsi rúgásait, szeretne szeretkezni Barbarával, de nem megy, és elájul a gátmetszésnél.

A szoptatós szekta

Bezançon remekül egyensúlyoz az újdonsült kismama esetlensége és a komoly kérdések között. Láthatjuk, mennyire rossz irányba tud vinni egy-egy szélsőséges – ahogy Barbara édesanyja fogalmaz: szekta – anyacsoport egy befolyásolható és érzelmileg éppen labilis anyukát olyan fontos témákat illetően, mint a szoptatás kontra cumisüveg, vagy a hordozókendő kontra babakocsi. A Tejklub nevezetű anyacsoport megtapsolja Barbarát, amikor Barbara kijelenti – az ideológiagyártás klasszikus eseteként és önigazolásként – hogy azért nem él nemi életet a szülés óta a párjával, mert a szoptatás éppen annyira kielégíti, mint az orgazmus.

Füvező anyukák

Fontos szál a filmben Barbara és az édesanyja, Claire viszonya. Kettejük kapcsolata összetett, ellentmondásos, és éppen azért nagyon szerethető, mert valóságos. Claire (Josiane Balasko) nem volt éppen mintaanya: várandósan füvezett és ivott, előfordult, hogy gyerekeivel a hátsó ülésen részegen vezetett, és sokat kritizálja a lányait, ennek ellenére mindkét lánya szeret vele lenni. Tudnak együtt nevetni és kertelés nélkül megmondják a véleményüket, ami miatt soha senki nem sértődik meg. Claire és Barbara viszonya talán arra utal, hogy nem kell mintaanyának lenni ahhoz, hogy felnőttként a gyerekeink szívesen időzzenek társaságunkban, illetve hogy hozzánk forduljanak, ha baj van. A filmben egyébként Barbara elég szélsőséges megoldást választ, amikor néhány hétre elköltözik otthonról, otthagyva a kislányát Nicónak: füves cigit szív, füves teát iszik, bulizik és nemigen tartja Nicóval a kapcsolatot. “Levegőre van szükségem”, mondja. Bár egy kicsit nagy levegőnek érezhetjük a lépését, választását vehetjük szimbolikusnak is: nagyon fontos lenne, hogy az anyák, akármilyen kicsik a gyerekeik, időnként kiléphessenek a négy fal közül és csinálhassanak olyan dolgokat, amiket szülés előtt. A film talán egyik legtalálóbb mondata éppen arra az ellentmondásra mutat rá, amelytől annyira félnek az anyukák és amitől lelkiismeretfurdalásuk lehet, jelesül, hogy anyának lenni azt jelenti, hogy az életük nem a sajátjuk többé, hogy fenekestül felforgat mindent. Mégis, a legszebb dolog a világon.

C’est la vie

A film nem ad választ arra a kérdésre, hogy hogyan tovább, hogyan folytatódik ezután Nico és Barbara élete. A külön töltött idő talán Nicóval is megértetett egy-két dolgot, például azt, hogy mitől van kiborulva egy, a napjai 99 százalékát a négy fal között töltő kismama. Ami viszont biztos, hogy van mit megbeszélniük. Az az egész film alatt érezhető, hogy két olyan emberről van szó, akik tényleg szeretik egymást, bár ez a szó múlt időbe csúszik Barbara búcsúzó mondataiban. Az egymástól tanulás, az egymáson keresztül fejlődés még várat magára, ráadásul a franciák sokszor amúgy is beérik egy fél mondattal, vagy egy szemöldökemeléssel, ami azért egy ilyen helyzetben mindenképpen kevés. Mindenesetre a film végkicsengése éppen olyan, mint maga a film: nem kelt túlzott reményeket, nem csöpög, nem követi el azt a hibát, hogy gyorsan mindenen túllép, amit addig tanított, csak azért, hogy a néző jó érzéssel távozzon a moziból. Éppoly valóságos mint az egész film és nem kevesebbet állít, mint azt, hogy ez az élet maga. C’est la vie.