Nem mindig kettőn áll a vásár! – ha nehéz ember a társunk

A fájdalmas felismerés folyamként mos el mindent, ami addig biztosnak tűnt. Megváltozik az egész látásmódunk, és az életünk víz alá kerül. A közvetlen környezetünk értetlenül áll a történtek előtt. A barátok, rokonok is azt hitték, hogy minden a legnagyobb rendben van. Vagy lehet, hogy tulajdonképpen sejtettek valamit, de tapintatból hallgattak?

Vajon kimondhatjuk-e teljes bizonyossággal: a társam nehéz ember? Nem kettőnkön múlik? A párkapcsolatok körülbelül kilencven százalékánál helytálló az a szabály, mely szerint legjobb, ha mindenki magába néz, és a saját hibáival foglalkozik. De a maradék tíz százaléknál ez nem vezet sehová. Kettőn áll a vásár – tartja a mondás, de mint minden általánosítás, ez is elfedi a fájdalmas valóságot: vannak emberek, akiknek a viselkedésük a közeli kapcsolataikban állandó konfliktusokat és frusztrációt okoz. Léteznek olyan extrém magatartásminták, amelyek egy párkapcsolatban hosszú távon nehezen viselhetők el. A következők fordulnak elő a leggyakrabban:

• Túlzott dominancia és kontroll. Az egyik fél igyekszik a közös életük minden területét egyedül irányítani. Ha a másik ragaszkodik ahhoz, hogy együtt hozzanak döntést, kemény hatalmi játszmákra számíthat. A domináns fél gyakran átlépi a határokat: azt is megpróbálja befolyásolni, ami egyértelműen a másik döntési szabadságához tartozik.
• Extrém zárkózottság. Konfliktushelyzetben a nehéz partner visszavonul, elzárkózik az érzelmi és szexuális közeledés elől. Kivonja magát azokból a tevékenységekből, melyeket más párok általában közösen végeznek.
• Menekülés a kötelezettségek elől. Súlyosan elhanyagolja a család eltartásával, a háztartással vagy a gyerekneveléssel kapcsolatos feladatait. Nem érdekli, hogy mit kellene tennie a párkapcsolat javítása vagy a személyes fejlődése érdekében.
• Agresszió. Nem tudja megfékezni az agresszióját, amely megnyilvánulhat sértő, lekicsinylő megjegyzésekben, fenyegetőzésben, hangos vitákban, bosszútól vezérelt tettekben vagy akár fizikai erőszakban is.
• Szenvedélybetegség. Az extrém magatartás speciális esete. A szenvedély tárgya – például az alkohol – egyre inkább az érintett személy életének középpontjává válik, a párjának, a családnak már csak a „maradék” jut. A szenvedélybetegség nehezen elviselhetővé teheti még azt a társat is, aki egyébként kifejezetten barátságos személyiség.

Létezik egy megbízható kritérium, amely segít helyesen megítélni a másikat. Ha valóban nehéz természetű emberről van szó, akkor vagy nincsenek a párkapcsolatán kívül egyéb szoros kapcsolatai, vagy mindig az említettekhez hasonló problémák lépnek fel, amint egy ismeretség szorosabbá válna. Ha a párjára jellemző ez a tendencia, akkor egyértelmű a diagnózis: „Nem velem van a baj, hanem az a nehéz eset, akit szeretek.”

Mit tehetek, hogy megváltozzon?

A nehéz természetű emberek társai legtöbbször csak hosszú, szenvedéssel teli évek után keresnek lelkigondozói, tanácsadói vagy pszichológusi segítséget. Gyakran felteszik a kérdést: Mit tehetek, hogy a férjem/feleségem másképp viselkedjen? Erre csak egyetlen, kijózanító válasz létezik: semmit – ha a szakember őszinte, nem mondhat mást. A saját viselkedését mindenki csak maga változtathatja meg. A nehéz emberek ráadásul nemigen vehetők rá arra, hogy párterápiára vagy tanácsadásra menjenek. Ha mégis megteszik, és komolyan együtt is működnek a terápia során, akkor valójában nem is nevezhetők nehéz természetűnek. Az ő jellemző vonásuk ugyanis az, hogy nem hagyják, hogy mások kijavítsák, felülbírálják őket. A változásra akkor van esély, ha a nehezen elviselhető partner a saját akaratából dönt úgy, hogy szakember segítségét kéri. Azonban találkoztam már olyan esetekkel, amikor hiába tett így: mivel a terápián nem fedte fel a valós nehézségeket és élethelyzetet, a személyes tanácsadás csak megerősítette abban, hogy a helytelen magatartásmintát még öntudatosabban élje meg.

A nehéz emberrel együtt élő félnek be kell látnia a tehetetlenségét: még ha szentként él is, akkor sem tud változtatni a társa magatartásán. Háromféle megoldás lehetséges: kilátásba helyezni a válást mint végső következményt, egyensúlyt teremteni a függetlenség és a támogatás között vagy Istennel járva feláldozni önmagunkat.

A válás mint végső következmény

Ma a nehéz természetű társtól szenvedők többsége ezt az utat választja. Ha magukban már végleg lezárták a kapcsolatot, akkor a válási szándék bejelentésével a másik fél számára az utolsó ajtó is bezárult. Az érintettek egy része persze őszintén keresi a változás útját, amikor már a válás fenyeget – magam is találkoztam ilyen esettel a munkám során. De van, hogy már hiába kopogtatnak: a társ ajtaja zárva marad.

Ha a másikat válással fenyegetjük, addig tegyük, amíg szívből el tudjuk mondani a következőket: „Képtelen vagyok tovább elviselni a szenvedélybetegséged. A közös életünket már jó ideje nem nevezhetjük házasságnak. Ha a következő fél évben nem változik semmi, elköltözöm. Azzal a reménnyel fogok elmenni, hogy ez változást indít el benned, ám ha ez sem segít, akkor végérvényesen elválok tőled.”

Tanulmányoztam ebben a témában több keresztény felekezet hozzáállását is. Egyik sem tekint úgy a házasságra, mint amelyből bármikor szabadon kiléphet az ember, ha menni akar. És egyik sem mondja, hogy még a tönkrement házasságot sem szabad felbontani. Ha a változtatni akaró fél már mindent megpróbált, de hiába, minden felekezet kész arra, hogy segítsen hordozni a válás útjának terheit. Különösen akkor fontos, hogy valaki támaszt nyújtson, ha agresszív megnyilvánulások, szadisztikus viselkedés, súlyos elhanyagolás vagy szenvedélybetegség a válás oka. Segítőtársakkal könnyebb megbirkózni a válás gyakorlati következményeivel is. Jó esetben azonban erre nem kerül sor, mert a nehéz társ végül felismeri, hogy a házasság fontosabb számára, mint a gyengeségeihez való ragaszkodás.

Vele együtt és tőle függetlenül

A nehéz természetű társsal együtt élők között vannak, akik egy másik utat választanak: megtesznek bizonyos dolgokat a kapcsolatukért, ugyanakkor elhatárolódnak ott, ahol szükségét érzik. A házasságukat három területre lehet osztani: egy része minden körülmény ellenére szépnek mondható, ezt a részét élvezik és építik. Van egy másik terület, amely csak akkor működik jól, ha valaki egyoldalúan tesz érte, például keresi a lehetőséget az intimitásra, és kezdeményezi a bensőséges együttléteket. A kapcsolat ezen területei is lehetnek örömteliek és kielégítőek, ha elfogadjuk ezt az egyoldalúságot, és nem őrlődünk azon, hogy a másik részéről nincs semmilyen viszonzás ezen a téren. Harmadrészt vannak a házasságnak olyan részei, amelyek akkor sem működnek jól, ha az egyik fél a maga részéről mindent megtesz, mert a másik félnél teljes elutasításba ütközik. Ezeken a területeken megpróbálhatunk függetlenné válni.

Például ha a partner elzárkózik a közös beszélgetésektől, a másik elmélyítheti a baráti kapcsolatait, és azt az időt is velük töltheti, amit mások a párjukkal szoktak. Döntését így hozhatja a társa tudomására: „Szívesen beszélgetnék veled többet bizalmasan. De ha nem lehetséges, ezt az időt inkább a barátaimmal töltöm.” Máskor – például verbális agresszió esetén – azt mondhatja: „Fenyegetőzöl, és közben sértegetsz. Ha ezt teszed, távolságra van szükségem. A hétvégét a gyerekekkel a szüleimnél töltöm.” Az elfogadás és a szabadság megadása a kulcs, amely ezeket a házasságokat boldoggá teheti még akkor is, ha olyan dolgok hiányoznak belőlük, melyeket általában fontosnak tartunk egy párkapcsolatban.

Az önfeláldozó élet

Amikor az érintettekkel a lehetséges megoldásokról beszélgetek, a harmadik utat is vázolom. (Ezt egyébként a háború utáni generáció tagjai közül sokan választották.) Akik belekerültek egy ilyen nehéz helyzetbe, elengedték az összes vágyukat: lemondtak a biztonságról, az érzelmi és intim beteljesülésről, a megbecsülésről és tiszteletről. Ehelyett eldöntötték, hogy a társukat szolgálni és szeretni fogják, függetlenül attól, ahogyan viselkedik. Ez többé már nem romantikus szerelem, inkább felebaráti, sőt ellenségszeretet. Ez persze csak akkor működik, ha az érintett fél a szükségleteit mély istenkapcsolatban éli meg, azokhoz hasonlóan, akik cölibátusban élnek. Ez az út gyakran enyhülést hoz egy nehéz kapcsolatban. Az évek során a partner sokat változhat a meglepő, feltétel nélküli szeretet hatására.

Ezt a happy endet élte át M. és H. Nem született gyermekük, elsősorban a feleség, M. alkoholfüggősége miatt, aki sok éven át szinte elviselhetetlen volt józanul. Feszült volt és irányíthatatlan. A házimunka nagyrészt H.-ra maradt, M. érzéketlenül bánt vele, és minden igényét figyelmen kívül hagyta. Vajon kényelemből maradt a férj a felesége mellett, vagy az egyre növekvő hit adott neki erőt? Bizonyára mindkettő igaz. A férfi egy szerelmes elszántságával vetette bele magát a vallásos irodalomba, lelkigyakorlatokra járt, és aktív egyháztag lett. Onnan kapta meg azt a szeretetet, nyugalmat és megbocsátást, amelyet aztán otthon a feleségének ajándékozott tovább. Amikor M. az ital miatt elveszítette a munkáját, terápiára kötelezték. Az évek alatt sokat formálódott. Mivel a társa nem ítélte el, maga látta be a tényt, hogy néhány dologban bizony adósa maradt a férjének. Megtanulta, hogyan legyen gondoskodóbb és figyelmesebb – ez hol jobban, hol rosszabbul ment, attól függően, milyen napja volt. Végül eljött a pont, mikor a férje ki tudta mondani: „Tulajdonképpen egészen boldog a házasságunk.”

Meggyőződéssel járjunk a választott úton!

A nehéz társsal való együttélés során az érintettek egészen szélsőséges érzelmeket élnek meg. Ennek megfelelően gyakran változtatnak stratégiát: az önfeláldozás egyszer csak válással való fenyegetőzésbe csap át, amelyet szépítgetés követ, és újabb próbálkozások, hogy a társuk lelkére beszéljenek. Ezek a folyton változó viselkedési módok nemcsak kioltják egymás hatását, hanem zavart is okoznak annak a megállapításában, hogy mi is a konkrét probléma, és mi köze a párkapcsolathoz.

Ezért alapos mérlegelés után érdemes az egyik út mellett dönteni és mellette következetesen kitartani. Aki a kapcsolatában elveszítette a belső tartását, visszanyerheti egy mély meggyőződésből fakadó döntés által. Akinek ez sikerül, az mind személyiségében, mind hitében rengeteget fejlődik. Ha a nehéz társ ezután mégiscsak hajlandó változni, megtalálhatják a boldogságot – még ha mélyre kellett is érte ásniuk.

Megjelent a Family 2017/1. számában.