Nem remélni, dönteni kell! – Pál Feri atya előadása

Képességeink maximális kihasználásáról. Játékterápia  – a gyermek önbizalmának növelése. A szenvedélybetegség forrása.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. november 12. bencze.aron

Képességeink maximális kihasználásáról. Játékterápia  – a gyermek önbizalmának növelése. A szenvedélybetegség forrása.


Arról a jelenségről lesz szó, amelynek során valaki annyira alkalmatlannak tartja magát az életre, a dolgok vállalására, hogy mindenképp szüksége van a másikra. Biztos sokan megtapasztalták, például milyen együtt dolgozni egy ilyen sémától szenvedő kollégával, aki állandóan kérdez, mindig segíteni kell neki. Ezt így nevezzük:

Alkalmatlanság-függőség séma

Ha pl. a gyermek valamely képességében bizonytalan, rengeteget lehet segíteni vele, ha kompetens helyzetbe hozzuk.Polcz Alaine mesélt játékterápiás tapasztalatairól. Egy kislány volt a vadász, Alaine a nyúl, akit lelő, majd az elkezd fetrengeni, a kicsi pedig diadalmasan áll fegyverével áldozata fölött, óriási hatékonyság-élménnyel. De akkor jön a mentő, a gyerek lesz az orvos, aki megmentheti, elővéve alkalmasságát, készségeit, nekilát, hogy megyógyítsa a sebesültet.

Ami a felnőtteket illeti, az előző alkalmon szó volt róla, hogy két út vezet a valódi fejlődéshez: ha egyrészről valaki képes megteremteni, amikor szükséges, a biztonságos, stresszmentes közeget amelyben megpihenhet vagy felismerésekhez juthat. Másrészt, a katona megtanul lehetetlen körülmények között, nyomás alatt is hatékonyan cselekedni. A legjobb kihasználását ennek az élsportolóknál figyelhetjük meg: adott helyzetben olyan optimális izgalmi szintre hozzák magukat, hogy képesek legyenek a legjobb teljesítményre. Se nem túl sok a stressz, mert az blokkolná őket, de nem is nyugodtak, hiszen félálomban nem lehet a rajthoz állni.

Szenvedélybetegek

Az alkalmatlanság érzetéhez úgy kapcsolódik a függőség, hogy mivel nem hiszek benne, hogy egyeül meg tudok valamit csinálni, muszáj, hogy segítsetek – vagyis függök tőletek. Ennek egy válfajába tartoznak azok az emberek, akik a pozitív érzések állandó tónusát, szintjét akarják biztosítani. Ezért ők stresszhelyzetben a függőségükhöz nyúlnak. Minél inkább függő valaki, annál jobban a katona útját kell követnie: apró lépésenként, hangyaszorgalommal csinálni azt, amiről tudja, hogy helyes, elviselve annak a terhét, hogy nem érzi magát éppen jól.

„Egészséges” embereknél a negatív érzések elől való menekülés az is, amikor veszekedés során azonnal visszatámadnak. Ez segít annak oldásában, hogy ne adják át magunkat az őket ért, esetlegesen jogos sérelemnek. Pedig ha megállnának ilyenkor egy pillanatra, engedve, hogy az áthassa őket, lehet, hogy egészen másképp reagálnának.

Ne feledjük azt sem, hogy az alkalmatlanság-függőség sémában szenvedők valóban szoronganak, aminek sokszor fizikai jelei is vannak, a gyomrukban érzik, hogy, az adott dolog nem fog menni. Ezért is szoktuk mondani, hogy „bízz magadban, de ne higyj magadnak!”

Ha neki sikerült…

Feri atyának volt pár jóval súlyosabb, pszichiátriai esettel dolga, egyiküktől nagyon sokat tanult. Ezt a nőt – nevezzük Marikának – volt, hogy egy évig ki sem engedték az osztályról. Az volt az állandó félelme, hogy én-vesztésbe kerül, ezért magazinokból négy képet vágott ki, ami őt ábrázolta, ahogy magát látta valamilyen szempontból. Ezeket összeragasztotta és ha elfogta a fenti félelem, ránézett, és tudatosította magában, hogy ez ő. Nem tanította senki, ő jött rá. Ment az atyához beszélgetni, és egy követ szorongatott, azt mondta: ez vagyok én. Fogta a kezében és így élte át, hogy képes magát kézben tartani. Amikor leültek és segítséget várt, átadta a követ, majd a beszélgetés végén visszakérte. Fantasztikus, hogy sikerült minden képességét, kreativitását bevetni azért hogy a pszichéjét egy minimális egyensúlyi szintre hozza. Ha megnéznénk, milyen eszköztárral rendelkezik hozzánk képest és azt milyen százalékban használja ki, valószínűleg mindannyiunkat lekörözne.

A templom „egere”

Szintén ő volt jelen a következő esetnél. Ez megtörtént bármilyen hihetetlenül hangzik is:

egy patkány beleesett a wc-be. Mindez a templomban. Az ünnepi mise után egy idős hölgy elindult a mellékhelységre, majd annak rendje és módja szerint leült („nem voltam, ott csak mesélte” – teszi hozzá Feri atya). Szegény állat megörült annak, hogy valami megmentő tárgy közeledik, amibe kapaszkodhat. Óriási sikítással rohant ki a nő, majd a sekrestyés próbált utánajárni a dolognak, de hasonló reakcióval távozott. Utat kértem – meséli az atya – mégiscsak én vagyok a főnök, és hüledezve néztük, hogy a WC mélyén egy lény pislog. Ott álltunk tanácstalanul, hiszen csak egy része látszott, nem tudtuk, alatta hogyan folytatódik, akármi lehetett. Erre Marika is színre lépett, megnézte, majd a legnagyobb nyugalommal közölte, hogy ez egy patkány és kért egy nejlonzacskót. Fogta, kivette, majd egy ügyes mozdulattal bezárta a zacskót és kérdezte: „elengedjem a kertben?” Persze hevesen tiltakoztunk és végül az erdőbe vittük. Remek példa volt rá, hogy míg mi az ijedségtől lemerevedtünk, ő megfelelő képességeit összpontosítva megoldotta a helyzetet.

30 éve együtt…

Alkalmatlannak gondolva magunkat, vagy éppen csak lustaságból sokszor fogalmazunk úgy: „de jó lenne ha”… Ilyenkor a következő történeten kellene elgondolkodni:

Egy 60 év körüli nő áll a peronon. Nem messze tőle egy 30 éves férfi, aki nemrég ismert meg egy kedves hölgyet és úgy néz ki, jól alakulnak a dolgok, őt várja. Előbb érkezik meg a nő férje, betoppan elé, lerakja a bőröndöt, puszit ad, megsimogatja az arcát, és azt mondja: „de nagyon hiányoztál! Te is nagyon hiányoztál – válaszol a feleség – sok volt ez a két nap!” Utána megint adnak két puszit, kicsit átölelik egymást, a fiatalmeber pedig érzelmileg teljesen bevonódik ebbe a helyzetbe és kibukik belőle a kérdés: – Maguk hány éve házasok? Azok kedvesen ránéznek, „hát, lassan már 30 éve” mondják. A fiatalember felsóhajt: „ó, remélem az én házasságom is így fog sikerülni!” Erre az idősebb férfi odamegy hozzá, megragadja a karját, nagyon komolyan a szemébe néz és így szól: – Barátom, ezt ne remélje, hanem döntsön!