Nem szeretem a gyerekem, ha néha az agyamra megy?
Anyának, apának lenni érzelmileg ellentmondásos élmény. Van valaki, akit a legjobban szeretünk a világon, ugyanakkor ő az, aki annyira ki tud hozni a sodrunkból, mint senki más. Megéljük vele, hogy ránézünk, és a legszebbnek, legszeretetreméltóbb lénynek látjuk, máskor (talán csak pár pillanattal előbb vagy később) pedig azt, hogy „hagyjon már kicsit békén, idegesít, egy perc magányra, nyugalomra vágyom”.
Valami baj van a szülőkkel, hogy nem tudják eldönteni, szeretik-e a gyereküket vagy nem? Vagy mi az oka ennek?
Akinek gyereke van, a szeretetnek, közelségnek olyan minőségét ismeri meg, ami csak ebben a kapcsolatban lehetséges. De éppen azért, mivel ennyire közeli ez a kapcsolat, érinti a személyiség legbensőbb rétegeit, így, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, az sokkal jobban fel tud zaklatni, mint bárki másnál.
Ráadásul a gyerek viselkedése a szülői önbecsülésünket, és azt, hogy mennyire érezzük magunkat kompetensnek ebben a szerepben, nagyban meghatározza. Hiszen mi neveljük, felnőttként a mi felelősségünk a kapcsolatunk alakulása. Tehát, ha a gyerek idegesítő, undok, agresszív, akkor az nem pusztán azért zavar minket, mert kellemetlen, hanem azért is, mert ráadásul mi is felelősek vagyunk érte, hogy ilyen.
A szülőben viharok kerekedhetnek fel, amikor gyermeke szerinte elfogadhatatlanul viselkedik. Képzeljük el, hogy nem kaphatja meg azt az ajándékot, amire vágyik, és lehetetlen rá hatni észérvekkel. Dühöngeni kezd, egyre jobban belehergeli magát, és ha épp minden a legszerencsétlenebbül cseng össze, mondjuk a poronty egyébként is fáradt volt már, mikor előkerült a téma, illetve amúgy is mozgott benne egy aznapi feldolgozatlan ovis sérelem, amiről a szülő esetleg mit sem tud, akkor rémisztő orkánná alakulhat a dühe. Lehet, hogy rombol, hogy azt üvölti, utál minket, egyszóval, csúnya jelenetté is fajulhat ez.
