Nem tragédia a füllentős gyerekkor

Érdemes leszögezni: még egy gyerek sem nőtt fel úgy, hogy sosem hazudott volna. Ez azért fontos, mert sok szülő túlzott érzékenységgel reagál már a kicsi gyerek füllentésére is. Van, aki arról panaszkodik, kamasz gyereke magatartászavarának volt előjele, hiszen már kétévesen is hazudott.

Ebből kiindulva mindenkinek magatartászavarossá kellene válnia, mert az, hogy a kisgyerek sok helyzetben nem a felnőtt számára igaznak tűnő dolgot mondja, természetes és általános jelenség. Arra kell érzékenynek lennie a szülőnek, hogy mi van a hazugság mögött, mi a célja, miről szól az adott helyzetben. Csak ennek alapján dönthető el, van-e probléma, van-e tennivalója a szülőnek.

Az óvodás időszakra igaz, hogy nem válik szét élesen a fantázia és a valóság. Egy-egy kitalált történetbe annyira bele tudja élni magát a gyerek, hogy számára abban a pillanatban valóságnak tűnik.

Mikor a három-négyéves csemete arról számol be az óvónőnek, hogy ők otthon tartanak egy kiselefántot, a nappaliban nevelgetik, és ha majd megnő, akkor odaadják az állatkertnek, személyisége egy része ugyan tudja, hogy ez nem igaz, de azt játssza, hogy igaz, és annyira átéli ezt, hogy számára érzelmi értelemben hitelessé is válik a történet. Ezt a belső valóságot osztja meg az óvónővel, nem pedig a becsapás hátsó szándékával mesél neki valótlanságokat.

Ha valaki számára nehezen megfogható, hogy lehet, hogy valaki egyszerre hiszi is, és nem is, amit mond, gondoljon bele, milyen keservesen tud sírni a gyermek, akinek kiesett a hajóból a mackója, és elvitte a folyó. Egyszerre tudja, hogy a játékmackó csak egy tárgy, és egyszerre érzi, hogy egy barátot, érző lényt veszített el. Ahogy a mackó bensőséges társ, úgy az elképzelt elefánt nevelgetése is valódi izgalom, mesélnivaló kaland.