Nem tudok a halott testvérem lenni!

Egy gyermek megszületik, majd meghal. Később világra jön a testvére, akitől a szülők tudat alatt azt várják el, hogy az elhunyt gyerek helyettesítője legyen. Az elvárás abszurd, a következmények egy életen át tartanak és beláthatatlanok…   Ez a helyettesítő gyermek sorsa.

A helyettesítő gyermek jelenségére a második világháborút követően figyelt fel a pszichológia, hiszen a hatalmas arányú gyermekhalálozások következtében a legtöbb életben maradt szülő egy újabb gyermek születésével igyekezett kétségbeesett – és hiábavaló – módon pótolni az iszonyú fájdalommal járó veszteséget: gyermekük, gyermekeik halálát.

Hangsúlyozandó, hogy nem arról beszélünk, amikor egy szülőpár elveszti a gyermekét, és a következő születendő gyermek automatikusan helyettesítővé válik! Ha ugyanis a gyermeket méltó módon meggyászolják, megtanulnak együtt élni a hiányával és elfogadni azt, hogy ő nincs többé, a következő gyermek azon felül, hogy gyógyírként szolgálhat a veszteségre, nem válik helyettesítővé: a szülei önmagáért szeretik és értékelik majd, így személyisége egészségesen fejlődhet. A helyettesítő gyermek egy nagyon egyedi jelenség, amelynek kialakulásához más tényezők vezetnek.

Az első tanulmány, amely hat helyettesítő gyermeket vizsgált, 1964-ben született Albert és Barbara Cain vezetésével : mind a hat gyermek egy elhunyt testvér után született, és komoly pszichiátriai problémák léptek fel náluk. A kutatás során kiderült, hogy az elfojtott, útjára nem engedett gyász patológiás hatással van a később született gyermekekre, hiszen a szülők, akik nem tudják elfogadni gyermekük halálát, minden elvárásukat, félelmüket és bűntudatukat a következő születendő gyermekre vetítik. Ráadásul az ilyen szülők- természetesen – rendkívüli módon féltik a halott gyermek után születőt, s ezzel együtt erősen jellemző a burokban nevelés, hiszen a világ a tragédia óta egy szélsőségesen veszélyes hellyé változott a szemükben, amitől úgy a legegyszerűbb megvédeni a gyereket, ha az a lehető legkisebb mozgástérrel rendelkezik.

Ennek következtében a helyettesítő gyerekek nagy része szorongó, félelmekkel teli, alacsony önértékelésű és súlyos önbizalomhiánnyal küzdő személyiséggé válik. A Cain-tanulmány „infantilis, éretlen” gyerekekről számolt be, „erős passzív-dependens személyiségjegyekkel és súlyos ego-elnyomással”. Más szóval: a helyettesítő gyerekeknek nagyon nehezen megy a leválás a családról, illetve önmaguk egyéniségként, önálló személyiségként való meghatározása, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy felnőtt korukra saját életük legyen.

A helyettesítő gyerekek sorsában talán a legszívfájdítóbb és legszörnyűbb, hogy sokuktól azt várják el, hogy vegyék fel elhunyt testvérük identitását. Ettől kezdve a gyermeknek csupán álidentitása alakulhat ki, vagy egyáltalán ki sem alakul semmi, amit magáénak mondhatna.

Ezeknek a gyerekeknek a bűntudat is nagyon komoly szerepet játszik az életében. Az a képzet alakul ki bennük, hogy méltánytalanul maradtak életben, hogy szégyellniük kell, hogy nem haltak meg, ha már az idealizált, szinte szentként tisztelt előző testvér meghalt. Ráadásul a helyettesítő gyerekek sokszor felelősnek érzik magukat az ismeretlen testvér halála iránt, hiszen sok szülő úgy érzi, a később született élő gyermek minden pillanatban az szeretett, de elhunyt gyermekre emlékezteti, aki  nincs itt, pedig itt kellene lennie, és akkor erre az utóbb születettre sem lenne szükség… kemény szavak, de egy megtört lélek és egy megszakadt szív sokszor nem tud másként működni…

Gyakori az elhunyt gyermek túlidealizálása a szülők körében. Ezért van az, hogy a helyettesítő gyerek mindig azt érzi: ő sosem lesz elég jó, szerethető és értékes, mivel a szülők elvárása eleve irreális: töltsd be a halott gyermek helyét! Mivel ez lehetetlen, a helyettesítő gyerekekben rengeteg a düh, amiért nem ismerik el őket, amiért nem lehetnek önmaguk, amiért sosem lehetnek olyan jók, szépek és okosak, mint az elhunyt gyermek.

Extrém esetekben a helyettesítő gyermek folyamatos „kegyetlen” emlékeztetőként éli életét, s emiatt az egyik vagy mindkét szülő folyamatosan kritizálja, bírálja, megalázza, vagy egyszerűen igyekszik tudomást sem venni róla. Emiatt a gyermekben kialakul az a képzet, hogy ő felesleges, értéktelen és nem szerethető.

A szülők tudatalatti „fantiáziáiban” a helyettesítő gyermek feladata, hogy semmissé tegye, „visszacsinálja” a tragédiát, azaz az elhunyt testvér halálát. Jellemző lehet rájuk, hogy miközben rendszeresen elmesélik másoknak (és a helyettesítő gyereknek), hogyan is halt meg szeretett gyerekük, ezzel párhuzamosan tudattalanul tagadják a halálát. Mivel a helyettesítő gyermek szülei tudatos és tudattalan vágyainak és folyamatainak is „áldozata”, ő az, aki tulajdonképpen megörökli elhalt testvére traumatikus halálát és el nem gyászoltságát. A fájdalom továbbadódik a következő generációra, aztán a következőre… egészen addig, amíg valaki meg nem állítja a folyamatot, meg nem töri az átkot. A szülőknek nem lenne szabad túlélni a gyermekeiket. A lélek ősi törvénye ez. Ám ha mégis megtörténik a tragédia, és aztán megszületik a helyettesítő gyermek, az ő feladata, sorsa, végzete épp annyira lesz nehéz, mint amekkora a szülők fájdalma.

Befejezésül álljon itt egy idézet Gabriele Schwabtól, egy helyettesítő gyermektől, aki könyvet is írt Haunting Legacies címmel a témáról:

„Meg kellett tanulnom megbocsájtanom a bátyámnak és az anyámnak. A bátyámnak azért, mert elfoglalta a teret és a helyet, ahová születtem. Mert sosem volt jelen fizikai valójában úgy, ahogy a képzeletemben, így sosem tudott megvédeni anyám őrjöngésétől. Anyámnak pedig azt kellett megbocsájtanom, hogy sosem lehettem önmagam.”