Nincs érettségim, nincs szakmám… nincs jövőm!

Az Eurostat legfrissebb adatai szerint utoljára 2006-ban volt annyira sok korai iskolaelhagyó hazánkban, mint 2016-ban. Ez azt jelenti, hogy a 18-24 éveseknek immár 12,5 százaléka  az, aki nem végzi el a középiskolát és semmilyen képzésben nem vesz részt. A helyzet aggasztó, miközben a terv az, hogy 2020-ra ezt az arányt 10 százalék alá szorítjuk.

Európai viszonylatban is kimondottan rosszul állunk, hiszen a 28 tagállam közül a hetedik legrosszabb helyen vagyunk. Sokkal jobb a helyzet Szlovákiában, Csehországban és Lengyelországban is, és noha Románia a maga 18,5 százalékával látszólag rosszabbul áll, náluk ez az arány már a javuló tendencia száma a korábbiakhoz képest.

A sereghajtók Málta, Spanyolország és Portugália, ám ezekben az országokban egészen más a társadalom berendezkedése, s noha a fiatalok közül valóban nagyon sokan nem érettségiznek le és nem vesznek részt szakképzésben, a turizmus és a családi gazdaságok bőséges lehetőséget kínálnak nekik a munkaerőpiacon való részvételhez.

2010 júniusában a kormány aláírta az Európa 2020 Stratégiát, amelynek célja az, hogy a korai iskolaelhagyók száma az EU-ban mindenhol tíz százalék alá csökkenjen. A hazai, egyre romló arány egyik oka feltehetően az, hogy a tankötelezettség korhatára immár nem 18, csak 16 év.

A 12,5-es arány átlagolt: az ország egyes régióiban jobb, míg máshol elkeserítően rossz a helyzet: az észak-magyarországi régióban például a korai iskolaelhagyó gyerekek száma a 16,8 százalékot is eléri. És sajnos az nyilvánvaló, hogy az érettségi és szakképesítés nélküli fiatalok rendkívül kis eséllyel tudnak majd munkát szerezni, beilleszkedni a munkaerőpiacra és biztosítani saját maguk és később családjuk számára az anyagi biztonságot. Más szavakkal: a korai iskolaelhagyók rendkívül nagy eséllyel sodródnak a társadalom peremére.

A problémát sürgősen orvosolni kellene, leginkább azzal, hogy az oktatáspolitika összefogjon a szociális és a foglalkoztatási szférával, és közösen dolgozzanak ki egy stratégiát, amely gátat tudna vetni a korai iskolaelhagyásnak.

Annak, hogy egy fiatal nem érettségizik le és szakmát sem szerez, számos oka lehet. Noha tömegjelenségről van szó, a háttérben egyedi, egyéni történetek állnak. A leggyakoribb tényezők, amelyek arra késztethetnek vagy kényszeríthetnek egy tanulót, hogy idő előtt elhagyja az iskolapadot, lehetnek a szülők és a közvetlen környezet alacsony iskolai végzettsége, a halmozottan hátrányos helyzet, a szegénység.

Tavaly november végén lépett hatályba az a kormányrendelet-módosítás, amely lehetővé tette egy olyan országos jelző- és pedagógiai támogatóhálózat kiépítését, amely kimondottan azzal a céllal tevékenykedne, hogy segítsen a korai iskolaelhagyás veszélyével fenyegetett tanulóknak, valamint a témában érintett pedagógusoknak és iskolaigazgatóknak. A rendeletmódosítás megfogalmazta, hogy az számít veszélyeztetett tanulónak, aki „az adott tanévben az átlageredménye közepes alatti, vagy az előző tanévi átlagához képest legalább 1,1 érdemjegyet ront, és „esetében komplex, rendszerszintű pedagógiai intézkedések alkalmazása válik szükségessé”. Az iskoláknak a módosítás értelmében félévenként be kell küldeniük az Oktatási Hivatalba a veszélyeztetett diákok létszámát, s a beérkező adatok fényében a hivatal javaslatot tesz az intézményeknek a szükséges intézkedésekre.

„Már néhány iskolai hét után látszik, melyik tanulóra kell különösen odafigyelni, ki van elsősorban veszélyeztetve. Ennek többféle tünete lehet például az igazolatlan hiányzás. Vannak ugyanakkor olyan előjelek, amelyekre nincs iskolai protokoll, habár hasonlóan fontos tünetei a tanuló nehézségeinek, például ha unatkozik az órán. Ha ezekre is rendszerszintű nyomon követést alkalmaznak az iskolák, s ha a problémák megoldására célzott programokat indítanak, jelentősen csökkenthető a lemorzsolódók száma. A másik ok, ami miatt fontos egy jelzőrendszer kiépítése, hogy így nincs magára hagyva a pedagógus, tudja, mikor kihez kell fordulnia.”

– írja honlapján az Oktatási Hivatal egy szakértői írást idézve.