Nincs többé, meghalt – mit mondjunk a gyerekeknek?

Pszichológusok egyöntetű álláspontja, hogy a gyerekek elől nem szabad eltitkolni, ha valaki meghalt. Ne mondjuk azt, hogy külföldre utazott, vagy azt, hogy kórházban van, mert a felnőttek reakcióiból úgyis észrevenni, hogy ez nem igaz.  Nem baj, ha sírni látja egy gyerek a  szüleit,  attól sem kell tartani, hogy az erős szülő, aki mindig támasz, maga is gyengének mutatkozik. A kimutatott, megélt érzelmek nem okoznak törést úgy, mintha a gyerek becsapva érzi magát.

A “meghalás kultúrája” már nem része az életünknek. A gyerekeket – és magunkat is – próbáljuk megóvni a szenvedő, beteg rokonok látványától, az pedig még ritkább, hogy ha otthon hal meg valaki, összegyűlik a család és elbúcsúzik a halottól. Ezeket a fájdalmas eseményeket igyekszünk minél gyorsabban, minél kevésbé láthatóan “letudni”, azt remélve, hogy a fájdalom es az érzelmi megrázkódtatás kisebb lesz. A gyászfolyamatot le lehet redukálni, el lehet rejteni, ennek azonban súlyos pszichés következményei lehetnek.

Baráti körben követhettem végig egy kislány betegségét és halálát. A sokkoló diagnózist követő reménykedés, a minden erőt felemésztő küzdelem a gyógyulásért, a düh, a fájdalom és az elengedés fázisaiban minden családtag – szülők, testvérek, nagyszülők – mélyen megélte az érzéseket, ki-ki a maga személyiségének megfelelően. A kisebb testvér is érzékelte a helyzet súlyosságát és kendőzetlenül kérdezte meg, hogy „akkor most meg fog halni?”. A szülők, akik érthetően próbálták maguk előtt is titkolni, hogy ez sajnos megtörténhet, ekkor kezdtek el nyíltan beszélgetni a gyerekekkel arról, hogy mitől félnek, miben reménykednek. A speciális diétát- hogy a beteg kislánynak ne legyen olyan nehéz – a szülők és a nagyobb testvérek együtt vállalták, így a közös vacsorákon senki nem érezte magát kényelmetlenül. Az elválás így egy hosszú folyamat állomása lett, a gyászfolyamat szerves része.

A gyerekek számára halálesetkor megnyugtató, ha az elhunytról fényképeket veszünk elő, történeteket mesélünk, felidézzük a közös emlékeket. Azt is fogalmazzuk meg, hogy a halálban az a legrosszabb, hogy nem tudunk találkozni, nem lehetünk többet együtt. Beszélgessünk arról, hogy mit szerettünk a legjobban vagy mit nem szerettünk abban, aki meghalt. Nem lesz az emléke kevésbé szép akkor, ha csak a jó tulajdonságait emlegetjük, a rossz oldalát is merjük megnevezni és valamilyen módon ezt megbocsátani neki. Át kell élni a gyász folyamán előtörő, sokszor ismeretlen érzéseket, dühöt, csalódottságot, sértettséget, magányosságérzést.

November 1-je Mindenszentek napja, örömünnep, ezen a napon mindazokra gondolnak, akik már a mennyországba jutottak, míg az azt követő nap az emlékezés, elcsendesedés ideje. A keresztények hitükből fakadóan viszonyulnak a halálhoz. A földi élet megszűnése, ami a bűn következménye,  egyszerre befejeződés és egy más minőségű, új élet kezdete. A jók (igazak) a mennyországba jutnak, ennek ábrázolása a pufók angyalokkal vagy roskadásig telt asztalokkal részben a fantázia szülötte. Ezek a képek mind azt a bibliai állítást próbálják megjeleníteni, hogy “Szem nem látta, fül nem hallotta, Emberi szív föl nem fogta, Amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt. (Szent Pál korinthusiakhoz írt 1. levele)

Attól sem kell félni, hogy a gyerekekkel a temetőbe menjünk szeretetteink sírjához. A sok virág, az égő gyertyák látványa nem nyomasztó, inkább jó alkalom a beszélgetésekre, régi, akár vidám történetek felidézésére. A halál tényét el kell fogadnunk, és tudatosan, örömmel megélni azokat a pillanatokat, amiket együtt tölthetünk és eljutni a lelki megbékélésre. Ez a tanulási folyamat egész életünkön végig kísér, mindig új leckét adva fel nekünk