A nő, a férfi, a gender és a kereszténység
A nők társadalmi szerepének újragondolása, az egyoldalú férfidominancia felszámolása másfél évszázada vitatéma a nyugati, hagyományosan keresztény kultúrájú világban. A téma harcos szószólói kezdetben a szüfrazsettek voltak, később a feminizmus, az utóbbi időben a genderelmélet hívei.
Utóbbiak a nemek viszonyát és a nők alávetett, hátrányos helyzetét merőben történelmileg-társadalmilag kialakult konvenciónak tekintik, a keresztény, bibliai gyökerű hagyományt téve felelőssé a nőket sok tekintetben még ma is érintő hátrányos megkülönböztetésekért.
„A nők ugyanis, mivel napjainkban mindinkább tudatában vannak emberi méltóságuknak, nem tűrik el, hogy vagy élettelen tárgyaknak vagy eszközöknek tartsák őket, sőt mindinkább követelik, hogy az emberi személyhez méltó jogok és kötelezettségek őket is megillessék, mind az otthon falai között, mind az államban.” (XXIII. János Pacem in terris körlevele, 1963. 41.)
A genderideológia radikális hívei szerint, akik a biológia törvényeire és a nemek közötti természetes szerep- és munkamegosztásra fittyet hánynak, a nem, a nemi identitás és a nemi szerep alapjában társadalmi és kulturális konstrukció, tanult, elsajátított emberi helyzet és viselkedési mód. Nem több és nem más, mint „férfiként és nőként végzett tevékenység”, amit a patriarchális férfidominancia jegyében a bibliai hagyomány és a belőle táplálkozó keresztény közgondolkodás, házasság- és családeszmény csak megerősít és konzervál. Ha e vita gyökeréig megyünk vissza, nyugodtan idézhetjük a közelmúlt jeles dogmatikusának, Karl Barthnak aligha vitatható megfogalmazását.
Lakonikus megállapítása szerint „az emberek egyszerűen férfiak és nők”, ami annyit jelent, hogy nem ők teszik azzá magukat, nem ők döntenek felette, hanem biológiai adottságként, a teremtés, a természet rendje szerint születnek bele férfi és női mivoltukba.
